Faluság

(Szerk.megj.: A Faluság háttér-munkájának megmutatásához elkértem Anitától a ma reggeli, nőkörnek küldött levelét.)

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Nemrég szembe jött velem egy kép, egy horgolt kokárdáról és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne elkészíteni. Évekkel ezelőtt (meg)tanultam horgolni, idő és motiváció hiányában nem űzöm azóta sem. Aztán arra gondoltam, hogy milyen jó program lenne, ha ezt együtt készítenénk el. Judit lelkesen vállalta a tanító szerepet a horgolás témában, persze, mi mást mondhatott volna mint igent. 

Szóval sok szeretettel várunk benneteket az otthonunkban, a KajsziMAYszi  (https://www.facebook.com/groups/407524160021836/?ref=share_group_link) birtokon. 
Az időpont tekintetében február 25. szombat vagy 26. vasárnap lenne alkalmas nekünk. 
Kérlek, hogy jelezzetek vissza, hogy nektek melyik nap lenne alkalmasabb!
És persze, hogy lenne-e kedvetek jönni és horgolni? Vagy csak jönni? 
A program:
14-15 óra Érkezés, körülnézés házunk táján, gyümölcsös, birkák, boci, malacok stb. 
Kb. 16 órától horgolás.
Közben eszem-iszom, ahogy szoktuk! 
Énekelhetünk is közben! 

Bár ez a program nem szokott "gyerekes" lenni, de ha valakinek van 5-6-7 éves korú gyermeke, nyugodtan hozhatja, Matyi szívesen bandázik vele! 

Azt még el kell árulnom, hogy folyik a helyszín keresés egy Faluságos farsangi mulatsághoz! Ez is még a farsangi időszakban lenne terveink szerint, Pécsen! "Juditnak tér kell tánchoz" jeligére küldhettek helyszín javaslatokat! 

Jelezzetek vissza legyetek szívesek, hogy jönnétek-e horgolással egybekötött Faluságos délutánra! 
Van-e horgolótűtök? 
Van-e esetleg otthon elfekvőben fehér, piros és zöld horgolófonalatok? (mert akár lehetne is, ugye?) 
Tudnunk kell, hogy mennyi eszközzel készüljünk, minden szükséges eszközt beszerzünk természetesen, úgy hogy el is tudjátok vinni majd, mert befejezni nem biztos, hogy tudjuk majd. Meg úgyis mindenki kedvet kap és az unalmas téli estéken.... 

https://nepujsag.ro/articles/kozelmult-nepi-intezmenye-fono-2#

Falun a talicska egy mindennapos munka- és szórakoztatási eszköz: egyaránt lehet benne dolgokat és embereket szállítani, de ugyanúgy lehet ülni és aludni, mobil napelemes hangrendszert beépíteni, tévét nézni, miközben felfordítva is számtalan képességgel bír, netán még színpadnak is alkalmas lehet. Ezúttal egy kicsit elidőznék a hagyományos szállítóeszköz szerepénél. Egyszercsak lett ugyanis az udvarunkon hétezer bontott hódfarkú cserép. Ennek a fele kéne majd helyben, a leendő tiny house tetejére, a másik felére pedig az Okosház gazdasági épülete tartana igényt. És épp ez az a halom, ami olyan helyen van, ahol hamarosan útban lesz. Szóval havazás és tél félretéve, nekiálltam megbarátkozni a gondolattal, hogy most fogom áthordani a cserepeket egyik telekről a másikra. Első tervem az volt, hogy egy nagyobb kulikocsival viszem majd, amire ráfér több is, és így megúsznám 50-60 fordulóval. Viszont a gond az, hogy bár ráfér, de borzasztó nehéz is tolni; szóval, mindent számba véve megadtam magam, és a sokkal kisebb de könnyebben mozgatható talicsot jelöltem ki erre a feladatra. Egy forduló oda és vissza is 211 lépés, be- és kipakolással átlagosan 20 perc időben, fuvaronként pedig 30 cserepet tudok vinni. 3000 cserép mozdulna, ez tehát mondjuk száz forduló, 2000 perc, vagyis nettó 33 óra és 20 perc. Nem kell egyszerre, hanem el lehet osztani úgy is, hogy egy-egy napon 3-4 órát foglalkozom ezzel az üggyel, tehát max. 2 hét alatt végzek. Ebbe belefér az is, ha kimarad egy-egy nap, mert a városba megyek, rossz idő van vagy jó idő van de sztrájkolok (minek sztrájkolni akkor, amikor amúgy sem lehetne dolgozni). Nyilván fel lehet vetni, hogy miért nem bérlünk utánfutót vagy más segédeszközt: de az szerintem most túl összetett megoldás lenne.

Szóval megvolt az első számolás, beláttam, hogy mostantól 33 óra 20 percig ez lesz velem, és nekiláttam. A tervek szerint haladt minden. Az első 50 fuvar tűnt a leghosszabbnak. Aztán amikor már minden azt mutatta, hogy a fele tényleg átment, sokkal könnyebbé és gyorsabbá vált minden. Mintha valamiféle gravitációs ereje lenne a szemmel látható befejezésnek. Tegnap este már ott zártam, hogy csak 21 forduló maradt mára: ebben a felgyorsult tempóban az egy nap alatt is lemegy. De közben történt más változás is. Egy ponttól ez a munkaszerű, eléggé mechanikus fizikai tevékenység átalakult életformává: a mindennapi élet és az amúgy tényleges munkám eköré szerveződött, mint ahogy az autók és a pocsolyák ritmikus kerülgetése is az úton, zenehallgatás és nézelődés kíséretében; Judit szerint egyfajta meditáció – Sziszüphosz megáll egy szusszanatra, és belelapoz a Tao te King-be.

A folyamat során többször felmerült bennem, hogy ennek az egésznek végülis mi az értelme? Nem hagytam, hogy az jöjjön ki, ami a legkézenfekvőbb: "semmi". Így aztán újra és újra visszatértem rá, hogy értelmet adjak neki.

Aztán egy hete, valamikor a 30. forduló tájékán belenéztem a '90-es évek elején készült parlamenti felvételekbe, Tamás Gáspár Miklós archív felszólalásai kapcsán. Ezeket néztem én is egykor gyerekként a tv-ben, amikor hazaértem. Majd néztem a rádiókabarékat is, a parlamenti paródiákat. Valahol mindegyik tragikussá vált, elkezdtem szégyellni magam, hogy ennek az országnak a vezetői hülyeségekkel töltik az idejüket, és ezen még ráadásul nevetünk is, mert mást úgysem tehetünk. Ezért egy idő óta egyiket sem követem. És mai fejjel arra gondolok, hogy amíg én bontott cserepeket szállítok A-ból B-be, a feladat elvégzéséhez szükséges túlméretezett időkeretek között és folyton azt elemezve, hogy hogyan lehetne hatékonyabban csinálni, addig nagyon-nagyon lassan, de legalább valami egyszercsak majd felépül - eközben viszont azok az emberek, akik egymást hergelik évtizedek óta az ország házában, ezen idő alatt voltaképpen mindent elbontottak. Őszintén, egyre nyíltabban és ábrándozva irigylem azokat az országokat és népeket, különösen a szomszédságunkban, ahol ezek a folyamatok a cseréphordáshoz hasonló, voltaképpen dögunalmas nyugalomban és észrevétlenül folytak és folynak, ugyanis mindenki belátja a szerepüket: hogy lassan és biztosan haladjanak egy közösen kijelölt irányba, és csak az lássa a változást, aki néhány évente visszamegy ezekbe az országokba, és aki így tesz, annak viszont essen is le az álla, hogy ezek a szlovénok, horvátok, románok, szlovákok, észtek stb. bizony leelőztek minket. Mert ez van. És ezért cserépszállításra bíztatnám azokat, akik erről tehetnek.

Node, most kéne valami bíztatót mondani. Nem jutott eszembe más, megkérdeztem az ügyről a mostanában igen népszerű, és ezáltal bizonyára egyre csak okosabb, mesterséges intelligenciára épülő beszélgetőrobotot, a ChatGPT-t. Hát nem volt kíméletes politikusokkal, kritikusokkal és civilekkel sem. Ide másolom, amit tanácsolt:

KB: Szerinted Magyarországon milyen politikai kezdeményezés tudná összefogni az embereket, akik jelenleg széthúznak?

ChatGPT: Az, hogy Magyarországon milyen politikai kezdeményezés tudná összefogni az embereket, amelyek jelenleg széthúznak, egy nagyon komplex kérdés. A politikai nézetek sokszor erősen összefüggnek az egyén életkörülményeivel, értékrendjével és céljaival.

Azt javasolnám, hogy a politikai vezetőknek és a pártoknak közös célokat kellene meghatározniuk, amelyeket mindenki támogatni tud, például a gazdasági fejlődés, az emberek jólétének növelése, a környezetvédelem, a biztonság és a közbiztonság.

A kommunikációs stratégiának is fontos szerepe van, amelynek célja, hogy a közös célokat minél inkább bemutassa és elérhetővé tegye az emberek számára. A kommunikációs stratégiának el kell érnie, hogy az emberek megértsék, hogy a közös célok elérése érdekében mindenki közreműködése szükséges.

Azt is javasolnám, hogy a vezetőknek és a pártoknak együttműködniük kellene, és el kellene kerülniük a túlzott politikai csatározást, amely csak tovább szétválasztja az embereket.

Azt is fontos megjegyezni, hogy a politikai kezdeményezés csak egy része az összefogás elérésének, a társadalom minden szintjén el kell kezdeni dolgozni az összefogás érdekében.

KB: Ezt nagyon szépen írod, és jó lenne, ha az emberek és vezetőik hallgatnának rád.

ChatGPT: Köszönöm a dicséretet, de ne feledjük, hogy én csak egy chatbot vagyok, és nincs képességem meghatározni, hogy az emberek és vezetőik hogyan cselekedjenek. Az emberek és vezetőik saját döntéseiket hozzák meg, és az ő döntéseik határozzák meg a jövőt. Mindazonáltal, remélem, hogy az általam közölt információk segítségére lehetnek az embereknek, hogy jobban megértsék a kérdést, és hozzájárulhatnak a társadalmi összefogás eléréséhez.

KB: Mit tanácsolnál ez alapján a pedagógusoknak, akik jelenleg sztrájkolnak, hogy felhívják a figyelmet az oktatás problémáira, de ezzel a módszerrel épp sok feszültséget váltanak ki a társadalomban, és kevés eredményt érnek el a döntéshozóknál?

ChatGPT: Az oktatás rendkívül fontos, és a pedagógusoknak joguk van kifejezni az aggodalmukat és igényeiket. A sztrájk egy hatékony eszköz lehet a figyelem felhívására és a változás elérésére, de valóban feszültséget és nehézségeket okozhat a társadalomban. A sztrájkot úgy kellene megtervezni és lebonyolítani, hogy a lehető legkevesebb negatív hatása legyen a tanulókra, és hogy a társadalom szélesebb körét is bevonják a probléma megoldásába.

Az együttműködést és a kommunikációt kell erősíteni a döntéshozókkal, és a pedagógusoknak ki kell használniuk azokat a fórumokat, amelyeken a problémáikat bemutathatják, és amelyeken a döntéshozókkal találkozhatnak. A tanulók és a szülők is bevonhatók a probléma megoldásába, hogy ők is lássák az oktatás jelenlegi helyzetét és a javasolt változtatásokat.

Egyéni és közös célokat kellene kitűzni, amelyek elérésére mindenki dolgozik együtt, és a megvalósítás folyamatát folyamatosan ellenőrizni kellene. A társadalom és a döntéshozók igényeinek figyelembevételével és az együttműködés erősítésével a pedagógusok valószínűleg sikeresebbek lehetnek a figyelem felhívásában és a változás elérésében.

Sztrájkolok, mert hiába szóltunk nem történt semmi. Sztrájkolok, mert hiába romlik az oktatás minden mérhető eredménye, nem történik semmi.
Sztrájkolok, mert hiába dolgozok, magyarázkodnom kell a gyerekeimnek, hogy mikor, mit és miért nem veszünk meg. Sztrájkolok, hogy bátorítsak másokat is a véleményük kifejezésére.
Sztrájkolok, hogy megerősítsem azokat a szülőket, akik mellénk álltak, hogy nem félek, és tisztelem az ő kitartásukat.
Sztrájkolok, hogy ne haljon el a mozgalom a nagy orosz télben, vagy az érdektelenségben, vagy a lesajnálásban. Sztrájkolok, hogy jelezzem, hogy valami nem jó.
Lyukas órámban sztrájkolok. Valaki azt mondta, hogy akkor kevesebbet vonnak le a béremből. Akinek meg adok a véleményére, azt mondta, lyukas órában sztrájkoljak, mert akkor nem tolok ki a többi kollégával, hogy helyettesíteni kelljen.

Elgondolkodtam. Lesz-e bármi eredménye, vagy következménye, ha sztrájkolunk, ha hangoskodunk. Hozatnak Zsil-völgyi bányászokat sztrájktörőnek? Vagy a belügyminiszter belelövet bennünket a Dunába? Vagy csak egyszerűen felmondanak? Bármi megtörténhet. De amitől sokkal jobban félek, hogy a szülők fogják elfojtani a mozgalmat. A minap olvastam egy ismerősöm bejegyzését, amelyben azon háborog, hogy nem tudja megcsinálni a hetedikes gyereke nyelvtan és matek háziját. Predikatív szerkezet és kombinatorika. Azt javasolja, lehetne ez is a tanársztrájk tárgya. Aztán felháborodott szülők kommentelnek további, tanárral, tanulással kapcsolatos problémákról. Kiderül, nem vagyunk méltók az elégedetlenkedésre. Kérem szépen, minden szakmában van jobb képességű kolléga, és kevésbé tehetséges. Van olyan orvos, akit csak mészárosnak hívnak, és menekülnek előle. Van kőműves, akit nem hívnak, mert görbe falat épít. És van tanár is, aki kevésbé képes a tudás átadására. DE úgy küldjük el minden reggel a gyerekünket az iskolába, hogy figyelj az órákon, okos légy, tanulj, tégy meg mindent, hogy megtudd, amit aznap megtudhatsz? Mert én sokszor azt látom, hogy fejre is állhatok, de akkor sem figyel rám különösebben senki. Pedig azért bohóckodok, hogy a rendelkezésre álló 45 perc alatt minél több érdekességet, szabályszerűséget tudjunk meg a világról. Házi feladatot azért adok, hogy a feladat kapcsán jusson eszükbe az az élmény, amit az órán tapasztaltunk. És igen. Én tudni szeretnék a predikatív szerkezetről és kombinatorikáról. Lehet, hogy soha nem fogom használni, de ha nem kapom meg a lehetőséget, hogy halljak róla, akkor sohasem derül ki, hogy bármilyen hatása is lehetett volna rám. Utálom, amikor valaki azzal jön, hogy teljesen felesleges dolgokat tanítanak az iskolában. Amikor gimis voltam, 4 tesi tanárunk volt, és 4-féle tesi óránk. Tanítottak bennünket kosarazni, magasugrani, gátfutni, gerelyt hajítani és még ezer mást. Alig múltam másfél méter, könnyű belátni, hogy ez egyik sem az én sportágam. És sikerélményt sem adott az űzésük, DE megismertem azokat a mozgásokat, amit a professzionális sportolók olyan kitűnően csinálnak. Ha látok egy versenyt, azonnal eszembe jut a ritmusa, a gyakorlata annak a számnak. Nem úgy tekintek rá, mintha a holdról jöttek volna. Gazdagabb lettem ezzel a tudással. Biztos, hogy volt, amikor panaszkodtam otthon, hogy ezt vagy azt rohadtul nem szeretem a suliban, de az anyám sohasem mentett fel a kötelezettségeim alól. Mindig megtalálta az érvelést, amivel az iskolának, a tanárnak adott igazat.

Mostanában nem mindig van ez így. Ha fegyelmezünk valakit, a kedves szülő szemrehányást tesz, hogy nem vagyunk elég megértők és együttműködők. Egy tanárnak az egész közösség érdekét, működését kell koordinálnia úgy, hogy mindenkit az egyéniségének, tanulási képességének figyelembevételével tegyen e közösség tagjává. Ha valaki nem fogadja el a szabályokat, ami az osztályra érvényesek, vagy egyáltalán, az alapvető emberi szabályokat nem fogadja el (vagy otthon nem tanították meg neki – a szerk.), akkor elég nehéz előre haladni. Pedig ezért járunk suliba! Hogy minél többet tudjunk meg a világról, hogy minél gazdagabbak legyünk. De ehhez mindkét oldalra szükség van. Sokan úgy gondolják, hogy az iskola egy szolgáltatás. Reggel bejön a gyerek, és majd mi, mint egy kiváló kozmetikus, jól bemasszírozzuk beléjük a tudást. Ez több ponton is sántít. Ugyanis, aki kozmetikába megy, nem verekszik össze a másik vendéggel, nem rágózik miközben az arcát tisztítják, nem ordít és ugrál, mint egy eszelős, hanem nyugodtan hagyja magát kezelni. De ha még nyugiban is maradnának a gyerekek, ha nem figyelnek, és vesznek részt aktívan az órán, akkor sem menne a belemasszírozás. A tanulás egy folyamat, amelyben mindkét félnek részt kell vennie. Azt hiszem ezt sokan elfelejtik a gyerekükben tudatosítani. Pedig ez a titka a tanítás-tanulás eredményes működésének. Neked is oda kell tenned magad!

Sokat hallani arról, hogy nem jó az osztályozás, mert stresszeli, meg deprimálja a gyerekeket. A jó jegyűek elszállnak maguktól, a gyengébbeket pedig hátrányosan érinti. Nem azért tanulunk, hogy egymással versenyezzünk, vagy legyőzzük egymást. Azért tanulok, hogy külömebb legyek annál, aki tegnap voltam. Na, ezt megint csak kevesen tudják. Pedig ennek kellene a fő motivációnak lennie. És a tanár nem más, mint az elsődleges partner ebben a fejlődésben.

Azon is sokat gondolkodtam, hogy honnét eredhet ez az ősutálat a tanárok felé. Kicsinyes emberi irigység a tudás birtoklásáért? Vagy lenézés, hogy lám mennyit küzdöttél, de még sem lesz sose Air Jordan sneakered? Ami az irigységet illeti, azért nem jogos, hiszen azért járunk suliba, hogy mi is megszerezzük azt a tudást, amivel a tanárok már rendelkeznek. A lenézésről meg mindenki tehet, mert másodlagos polgárnak tekintenek bennünket. Nem adnak olyan fizetést, ami miatt nem kellene szégyenkeznünk, amivel mi is „méltó” fogyasztói lehetnénk a társadalomnak. Hivatástudatra hivatkoznak, meg küldetésre, de azt is észre kell ám venni, hogy ezeket csupa olyan szakmáknál puffogtatják, ahol ténylegesen a szakmák tárgyait nem tartják semmibe: orvosok, ápolók, óvónők, szociális munkakörök, tanárok. Betegek, kisgyerekek, hátrányos helyzetűek, nyugdíjasok, iskolások, egyetemisták, pályakezdők. Csupa értéktelen, nem termelő réteg. Szóval jó, ha tudja mindenki, hogy ténylegesen ezzel a kialakult méltatlan helyzettel nem a tanárokat minősítik le, hanem bizony a gyerekeket. A velük foglalkozó szakmákat sanyargatják, építik le. Könnyű belátni ennek következményét. Homályzóna. Sötétség. Ne hagyjátok, hogy így maradjunk! Évezredek során nagyon sokan áldozták fel magukat, hogy a tudás fényét életben tartsák, és minél többeknek világítsanak vele.
Nekik is tartozok a sztrájkkal.

Néha felmerül bennem, hogy milyen lenne, ha a Faluságon valahogy előbukkannának a közügyek, de összességében jobb nélkülük: sokkal életszerűbb és ezért valósabb a szerzőink ünnep- és mindennapjainak olvasása mint egy képzelt (vagy inkább: beképzelt) ország állítólagos hírei és ellenhírei adta színházterem. Mondhatnánk. De én inkább azt javaslom, hogy mondjuk azt: az igazi közügy jelenleg a hétköznap valamint a belső életünk, kutakodásaink eredményeinek megélése és kimondása, mert az nem más, mint a külvilágunk egységének érdekében tett, nagy hozzáadott értékű lépés – és ebben bizony a Faluság jeleskedik. De továbblépve az is felmerülhet, hogy van egy olyan közügy, ami tényleg mindegyikünket érint, és amivel törődni határozottan nem a politikusok, hanem az "írástudók" dolga lenne.

Ezzel már rá is tértem Lányi András 2020-ban megjelent könyvére. Alapfeltevése, hogy egy kultúra lényegét a különbségek alkotják: "érdemi párbeszéd és kölcsönös tisztelet csak a különbségek tudatában lehetséges, olyan felek között, akik egyaránt meg vannak győződve az általuk vitatott különbségek értelméről és jelentőségéről." (53. o.) Később azt is hozzáteszi, hogy a különbségekre épülő közösségek (tehát amik nem egy eleve közös vélemény vagy érdeklődés körül szerveződnek), mint amilyenek társadalmaink is, az értelmes egyet nem értés (!) működését bizonyítják (126. o.) - ez lenne az, amit védeni lenne kötelességük. Végre tehát egy olyan fogalom, ami nem a konszenzust, vagyis a "tökéletes" (khm) és kissé unalmas, nem túl termékeny állapotot vetíti elénk, hanem egy diverz és ezért dinamikus rendszert (ez lehetne igaz képzelt országunkra is, amúgy). Hát valahol itt kapcsolhatnánk be érdemlegesen az ökológiát, aminek megvitatása túl kéne hogy mutasson nemcsak az egyetértés/egyet nem értés fogalomkörén, hanem az egész aktuális politikai berendezkedésen is, mivel sokkal több embert érint, mint a jelenleg élők: "a meg nem születettek, akiknek a bőrére megy a játék" (88. oldal). Lányi ezen a területen otthonosan mozogva mutatja be pro és kontra az ökológiai vagy ökoetikai mozgalmak véleményeit és megközelítéseit, és alaposan rendet tesz a különféle zöld árnyalatok között, amire ugyancsak szükségünk lenne. Irodalomjegyzéke a gazdaságtani, természetvédelmi alapszövegektől és azok kritikájától az értékfenomenológiai, jogbölcseleti szakterületekig terjed, és tényleg nagyon inspiratív -habár néha inkább szét- mint szerteágazó- bevezető vagy visszavezető ezen új vagy eddig máshogy értelmezett irodalmakba. Nem az elvakult környezetvédőt ismerhetjük meg benne, hanem az útkeresőt, aki az ökoetikából az ember és természet közötti ontológiai összekapcsolódás felé terelné a figyelmünket, és aki így hitelesen és az A felvilágosodás dialektikája orvosi élességével tárja fel jelenlegi társadalmi berendezkedésünk öngyilkos hajlamát, ráadásul mindezt úgy, hogy egyértelműen megfogalmazott megoldást ad nekünk, halandóknak (korántsem halódóknak, ahogy ő nevezi), amikor arra a kérdésre, hogy végülis mit is tehetünk, a válasza: "nem a hatalmat kell megragadni, hanem az emberek képzeletét" (156. o.). Ez egy olyan célkitűzés, amibe mindegyikünk bele tud helyezkedni, amivel választásunk szerint kezdhetünk új megközelítéseket találni, a megfelelő mértéket, az éppen elegendőt (38. o.) keresni, vagy épp pl. az ún. szelíd technológia (15. oldala) használatát részesíteni előnyben a saját életünkben.

Egy képzeletbeli, 2393-ban írott történeti könyvben olvastam a mostani korról: "a nyugati civilizáció tudatában volt annak, hogy mi történik vele, de képtelen volt megállítani" (Naomi Oreskes és Erik M. Conway: The Collapse of Western Civilization – A View from the Future, 2. oldal). Különleges szerepünk van egy anyagias világban: rámutathatunk a szép dolgokra, feltárhatjuk a jelenségek okait, megismerhetjük azt, ami érzékszerveink számára nem megismerhető, nem indokolható döntéseket hozhatunk, kommunikálhatunk és fordíthatunk, szabadon engedhetjük képzeletünket és vele önmagunkat is. Most itt az ideje, hogy kitaláljuk, mi legyen velünk: átgondolhatjuk, hogy a világunk és ebben saját szűk környezetünk eddigi fejlődése átállítható-e fenntartható pályára. A tét elég nagy, de megélni csak lehetőségként szabad. Ebben adhat egy áttekintést és bátorítást a Bevezetés az ökofilozófiába.

Lányi András: Bevezetés az ökofilozófiába, L'Harmattan, 2020

Na jó, akkor már én is elmesélem: "nem mindenkinek van ám egy Balázsa". Többen rákérdeznek, hogy tényleg olyan jó, mint amilyennek látszik? Vannak, akik konkrétan megkapargatják: ugye nálatok sincsen minden rendben? Vannak akik előrevetítik: hja, lehet, hogy most még jó, de semmilyen szerelem nem tart ám örökké. Vannak, akik értetlenkedve gonoszkodnak: féltek egyedül, hogy mindenhova együtt kell menjetek? Van, aki a jó példát negatívnak tartja: szegény gyerekeitek, nem fognak majd tudni a való világba beilleszkedni, nem fognak majd maguknak párt találni, mert túl nagy az alom-meleg, nem akarnak majd függetlenek lenni.
Vannak kevesen, akik drukkolnak, hogy mindig ilyenek legyünk. Vannak kevesebben, akiknek el lehet mesélni, hogy milyen nálunk, hogy miért így csináljuk, és hogy tudjuk, hogy mink van, amiért hálásak is vagyunk és hajlandóak vagyunk érte nap mint nap megdolgozni. Vannak a legkevesebben, akik természetesnek veszik, hogy nekünk is vannak nehéz kérdéseink.
És igen, annak a huszonhárom évvel ezelőtti latin órának köszönhetően ha körbenézek, akkor mindig oda jutok, hogy még mindig ő a legszebb (remélem sohasem lesz pocakja - azt még neki sem tudnám megbocsátani), a legokosabb (csak annyi a követelmény, hogy nálam legyen az), a legjobb (erről olyankor lemondanék, amikor szűkös időkben tör rá a nagylelkű adakozás, főleg, ha én már megtettem).

Este a fennsíkon - reflektorral megvilágítva, időkapcsolóval. Pillanatkép - a miénk. Ohana.

Aki régóta ismer, tudja, hogy az ezredforduló tájékán életvezetésem sok hasonlóságot mutatott Bridget Jones-szal. Öniróniában bővelkedő szingli lét, átlagos karrier, béna szerelmi élet.
Mr. Darcy nekem is megvolt. Gyönyörű és okos férfi. Magas, kékszemű, búgóhangú. Olyan szép volt, hogy egyszer leszólította Pesten a zsinagógában egy Auschwiczot megjárt antropológus néni, hogy engedje meg neki, hogy nézze kicsit, mert még sose látott ilyen szép, tiszta germánarcot. A hangja pedig olyan kellemes volt, hogy a munkahelyünkön ő mondta fel a telefonba az automata angol és német választ. Az, hogy nekem őrülten tetszett, az mondjuk nem volt meglepő. Sokkal inkább ment csodaszámba, hogy idővel ő is érdeklődést mutatott irányomba. Minden klappolt. Jól szituált középosztálybeli család. Még a köztünk megbúvó 30 cm-es magasságkülönbség sem volt gáz, mert a szülei is ilyenek voltak. Úgy csináltam, mint Bridget, már a nászindulót dúdolgattam. Őt láthatóan szórakoztatta az a fajta bolondság, és bohémság, ahogyan a világhoz viszonyultam. Nekem pedig nagyon imponált az a komolyság, ami rá volt jellemző. Úgy gondoltam, ha olyan leszek, mint ő, akkor leszek igazi felnőtt. Nos, nem sikerült. Míg az első, szüleivel közös, koncerten még fülembe súgta, hogy a Sophisticated Woman (kifinomult nő) című darab akár rólam is szólhatna, hónapok múlva megjegyezte, hogy az anyjával arról beszélgettek, amióta én is járok a vasárnapi ebédekre, jóval hangosabbak, mint annak előtte. Többet nem mentem. Akármennyire is szerettem volna hozzátartozni, egyre több megjegyzést tett az öltözékemre, a viselkedésemre. Aztán elindult önmegvalósítani magát. A fővárosba költözött, már csak hétvégenként találkoztunk. Akkor se mindig, mert azt mondta, hogy az anyjával is szeretne időt tölteni. Már nem dúdoltam a nászindulót. És már őt sem hatotta meg az életszeretetem, a különcségem. Inkább gáznak tartotta. Mivel nem találkoztunk mindennap, már nem fogott rajta a varázsom. Sokáig hitegettem magam, hogy bennem van a hiba, mert nem tudok elég rendesen viselkedni, hogy méltó legyek ahhoz az élethez, amit vele élhetnék. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és észrevettem, hogy ennyire nem utálhatom magamat, hogy ilyen szeretetlenségben éljek tovább. Elküldtem Mark Darcy-t.
Hosszú időre elhitettem magammal, hogy a szerelem veszélyes dolog, amiben az ember csak sérülhet. Nem is maradtam senkivel. Néhány futó kaland elég volt ahhoz, hogy elhiggyem magamról, hogy még nő vagyok, és örömmel járkáltam kísérő nélkül a barátnőim esküvőire, ringattam a kisgyerekeiket. Mondjuk az is előfordult, hogy azért veszítettem el barátságot, mert kísérő nélkül nem illettem az úriközönségbe. Spongyát rá! Valószínűleg így is maradt volna az életem, ha nem kerülök a falusi iskolába. Barátnőim kicsit aggódtak, hogy vidéki magányomban végleg társ nélkül maradok. Pedig az első, akivel az iskolában összefutottam Zoli volt. A nyári szünetben mentem be a suliba megbeszélni az évkezdést, és egy rövidgatyás, jóképű, széptestű, csokoládébarna fiatalember jött felém a folyosón. Valószerűtlen volt. Ahogy elkezdődött a tanév, együtt jártunk ki minden reggel vele és még egy kollégával a faluba. Jó viszonyban voltunk, de fiatalabb is volt nálam, meg ahogy már említettem a szerelem meg se fordult a fejemben. Amikor egyszer észrevettem, hogy tekintetét jól sikerült dekoltázsomon legelteti, tudtam, hogy sajnálnám, ha legalább egyszer nem bújnék össze vele. De azt is tudtam, hogy ez bizonyosan megbonyolítaná, egyébként kellemes kollegiális viszonyunkat. Így csak vidáman teltek a dolgos hétköznapok. Aztán néhány év múlva máshova hívtak dolgozni. Ahogyan elköszöntem a suliból, az addig szolidan visszafogott kolléga, támadásba lendült. Gondoltam, ő sem akarja a lehetőséget veszni hagyni. De ennél sokkal több dolog történt. Olyan rajongással vett körül, hogy teljesen összezavart. Elhitette velem, hogy engem is lehet szeretni. Pedig nem volt könnyű dolga. Ugyan jó szerető voltam, de nem akartam többet. Hogy is akartam volna egy jóval fiatalabb sráctól bármit is. Ezért, és a korábban megszerzett bizalmatlanság miatt, én nem kezdeményeztem a kapcsolatunkban semmit, csak élveztem, ami jött. Aztán kezdett a dolog komolyra fordulni. Félév múlva már családot szeretett volna. Ez egybevágott nagynénéim akaratával is, akik gondosan kiokítottak, hogy azonnal csináltassam fel magam, nehogy veszni hagyjam ezt a jó partit. Milyen jövőkép az, amely egy cselszövésen alapul? Egész életemben azon kelljen izgulnom, hogy csak azért van velem, mert nem akart szégyenben hagyni. Nos, ennél azért többre tartottam magamat.
Inkább elhittem, hogy én is szeretnivaló vagyok, és én is szerethetek valakit. Belevágtam. Átadtam magamat a szerelemnek. Gondoltam, ha esetleg megint csalódnék, majd ráérek akkor keseregni rajta, ha bekövetkezik. És tényleg, Zoli minden baromságomra fogékony. Volt már velem farsangi bálban, jött velem tájfutóversenyre, táncolt velem koncerteken, keresett velem világító szentjánosbogarakat, fürdött velem az éjszakai Balatonban, szerelmeskedett velem erdőn-mezőn. Annyira ismer, hogy sok helyzetben pontosan tudja, hogyan fogok reagálni. Ilyenkor jobb nem egymásra nézni, mert kitörne belőlünk a röhögés. Azt is tudja, hogy egy pasasban mi vonz és mi nem. Volt amikor társaságból hazaérve megjegyezte, hogy na ezzel a pasival se tudnál együtt élni. De amiért a leghálásabb vagyok neki, az az a boldogság, ahogyan a gyerekeket vártuk, vállaltuk. Igazi termékenységi istennőnek éreztem magam a várandósságaim alatt, a tenyerén hordozott, és minden deformálódó testi megjelenésem ellenére, vagy mellett, imádott.
Ma megint elcsíptem egy Bridget Jones filmet. Amikor várandós lesz valakitől. Ahogyan elmondja Darcy-nak, hogy gyereket vár, a végtelenül decens és visszafogott férfi, egy levezető kör után, ez a „világ legjobb híre” megjegyzéssel örvendezett. Erről eszembe jutott Zoli földöntúli öröme, mindkét esetben, amikor szerelmünk gyümölcseiről adtam neki hírt. Azon gondolkoztam, hogy mennyire életszerű Bridget és Mark szerelme. Darcy-nak imponál az a bolondság, ami Bridget-et jellemzi. De ott van a komoly élete, a híres emberjogi sztárügyvéd életmód, amibe nehéz beilleszteni ezt a spontán nőt. Eddig akármelyik Bridget Jones filmet néztem meg, mindig azzal a boldog tudattal értem a fináléhoz, hogy az én Darcy-m itt alszik mellettem. Sőt, szoktam úgy bámulni is, ahogyan Bridget az alvó Mark-ot. Aztán ahogyan a mai részt néztem, jött a nagy megvilágosodás: hiába voltak szerelmesek egymásba, hiába mondta azt Darcy, hogy úgy szereti Bridget-et ahogy van, a hétköznapi rutin legyőzte vágyát a különlegesség iránt. 10 évre volt szüksége, hogy elfogadja mindazt, amivel egy ilyen nő jár.
Zoli egyszer azt mondta, hogy ő is vonzódott hozzám, de úgy érezte, ha belekezd, ez nagy falat lesz, ezt komolyan kell venni. Érdekes, mert nekem pont úgy tűnik, hogy kapcsolatunkban a komolytalanság a legjobb. Annyit tudunk együtt nevetni, amitől mindig vidámak leszünk. Most, hogy féllábbal szökdécselek, félt és gondoskodik rólam. Ha kell, végigtol a kerekesszékben a fél városon, csakhogy odaérjek, ahol lenni szeretnék. Közben jókat röhögünk a nyomorunkon, ahogyan fönnakad a kerekesszék a liftajtón, ahogy seggen lépegetek fel a lépcsőn. Szeret, így ahogy vagyok. Neki nem kellett 10 év a felismeréshez. Jobb, több, mint Mark Darcy!

Útra kelünk

Miért is keltem útra? Egyáltalán – általában miért teszek ilyet? A hétköznapi elindulásokon és megérkezéseken túl, amikor igaziból – illa berek, nádak, erek – elindulok és meglátogatok valakit a messzeségben, vagy csak fel akarok fedezni egy helyet, netán e kettőt kombinálom, mindig arról szól a történet, hogy végül magamat fedezem fel még jobban és valójában ez is az egyik elsődleges – ki nem mondott – cél, mert már jó ideje tudom, hogy így működöm. Engedem, hogy hasson rám a világ éppen adott szeglete, kultúrája, az emberek, mindenféle előre nem látható benyomás és történés, és mire hazaérek, már egy kicsit megint más vagyok: több. Mármint nem a mérlegen (ez is megtörtént ugyan egy angol továbbképzésen két héttel a megérkezés után: nem tudtam begombolni a nadrágomat, mert 50 kilómat magam mögött hagyva 52 kiló nehézsúlyú birkózóként tértem haza), hanem emberileg.
Most a Húgomat indultunk meglepni. Már önmagában az meglepő volt, hogy anyám éppen velem akart útra kelni e célból – frászt kaptam, hogy netán újra (ötödjére) férjhez megy vagy elköltözik Kenyába vagy házat örökölt Los Angelesben egy eddig ismeretlen nagynénitől és ezt akarja velem megbeszélni. Nem vagyunk tipikus anya-lánya páros: nem beszélgetünk az érzelmeinkről (pedig vannak), sem a terveinkről (pedig azok is vannak), nem vásárolunk együtt ruhát vagy schmuckot (már így is van elég) és pláne nem utazunk együtt nyaralni. Most pedig Londonba készültünk öt napra és ez az ő ötlete volt, ráadásul mindenáron velem akart menni. Nem az öcséimmel, nem a pasijával, nem egy barinőjével, hanem éppen velem. Ha az embernek egy csöpp esze van, ilyen ötletre vagy azonnal nemet mond (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember) vagy azonnal igent (anyám párját ritkító nőszemélyzet, ezért nála sose lehet tudni, mire számítson az ember, tehát vele lenni kaland). Én azonnal igent mondtam és nem bántam meg. Úgy megleptük a Húgomat, hogy félóráig nem tudott beszélni, márpedig a mi családunkban ilyen sosem fordul elő senkivel.

Az utazás

A Húgom Londonban él. Pontosabban egy helyen, ami valaha London volt: most multikulti vidék és erről a speciális helyzetről még kénytelen leszek szót ejteni később. Mivel ilyen messze lakik, a racionális emberi agy azt mondja, menjünk repülővel. Én – vesztemre – mindig rábólintok az ilyesmire, mert bennem is lakozik némi racionalitás, de belül addig szűkölök, amíg végre le nem szállunk a kifutópályán, mert a frász tör ki a repüléstől és minden egyes levegőben töltött perc alatt megfogadom százszor, hogy soha többet nem ülök fel. Inkább menjünk autóval vagy vonattal vagy busszal vagy komppal, gyalogoljunk vagy simán csak ússzuk át a Csatornát, de hadd ne kelljen nekem repülőre ülni. Pedig tudom, hogy biztonságos és a családomban is az átlag magyar középosztálybeli diplomás szülőkkel (is) (a három apukából kettőnek van diplomája) rendelkező családoknál jóval nagyobb arányban található meg az a mennyiségű tag, akik az egészségesnél sokkal jobban rajonganak a repülésért, én mégis csak nézni szeretem ezt a sportágat. Ugyanakkor azt az élményt nem cseréltem volna el semmiért, még az Angliáig tartó gyaloglásért se (pedig tényleg nagyon szeretek ám gyalogolni), amikor a pilótafülkében ülő öcsém egyszer csak üdvözölt minket anyámmal név szerint a fedélzeten – úgy bőgtünk, mint a gyerekek.

Álmos pilóta-öcs álmos anyával hajnalban a reptéren.

Na és a Húg? Kiváló fedősztorival érkeztünk a Liverpool Streeten található vasútállomásra – a családunkban FBI ügynököket megszégyenítő alapossággal és körültekintéssel járnak el a tagok, ha valakit meg kell lepni. Én ugyan véletlenül majdnem lebuktattam magunkat egy bejegyzéssel a családi messenger csoportban, de végül áldottam a FB azon informatikusának nevét, aki kitalálta, hogy vissza is lehet vonni üzeneteket a chatből. Így aztán a Húg azt hitte, hogy a kisebb öcsénket és barátnőjét kalauzolja majd egy napig Londonban, őket várta a vasútnál és helyettük belénk botlott.

Döbbent Húg a vasútnál – igen, eddigi életében csak előnyösebb kép készült róla. Itt tátog, mint a tintahal. (Ami lehet, hogy nem a legszerencsésebb hasonlat, mert a tintahal nősténye a szájában párzáskor a hímivarsejteket tartja, de ebbe most nem menjünk bele…)

A gyerek annyira nem tudott mit mondani, hogy már kezdtük azt hinni, nem éppen jól sült el a meglepetésünk és nem nekünk örül, hanem majd annak, amikor ugyanitt leszünk öt nap múlva, de végül miután összerakta a mozaikokat és kávéhoz is hozzájutott, hogy a sokkot valamivel kúrálja, képes lett újra az összefüggő beszédre és el bírta habogni, hogy örül. (Ezen a ponton azért még nem voltunk meggyőzve, de az együtt töltött napok alatt végül jól eljátszotta a szerepét.)

Látnivalók szubjektív köntösben

Angolt tanítok kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhat éves korom óta (akkor küldte át aktuális pótapám haverja a lányát, az első félénk nyolcadikost és életemben először kereshettem pénzt tanítással – na, ott tudhattam volna már, hogy tanárként csak zsebpénzt keres meg az ember), de Londonban mindezidáig egyetlen esős éjjelen jártam gimisként, amikor az amúgy rokonszenves Igazgató úr, aki a csapatunkat vezette (volna), eltűnt egy rokonszenves pub mélyén egy számára rokonszenves adag whisky-vel Wales-ből hazafelé menet. Onnantól egyedül lődörögtünk vissza a buszhoz teljesen elázva (Igazgató úr is elázott, csak ő nem az esőtől) és közben láttunk pár ködbe és esőbe burkolózott, elmosódott nevezetességet, mint pl. a Big Ben, aztán be a buszba és irány a Balaton. Persze az ember tanul, olvas, (igazi) úti beszámolókat néz és mire most elindultam, rongyosra néztem a Hampton Court-palota kertjéről szóló négyévszakos videót vagy kívülről fújtam egy sereg fontos rab nevét, akit a Towerben tartottak fogva és/vagy fejeztek le. De azért azt konkrétan látni, még ha nappal egy csapat japán turista ölelésében is, hogy I. Erzsébet királynőt még csak hercegkisasszony és potenciális illegális trónbitorló minőségében egy vészterhes éjjelen melyik kapun keresztül kísérték be, majd szerencséjére később ki is a nevezetes börtönből azért egészen ihletett élmény.

Az a bizonyos Traitors’ Gate – a kapu sokaknak az utolsó útját jelentette az életben, már ha nem számítjuk, hogy még a vesztőhelyre is ki kellett sétálni.

Ha ez egy igazi úti beszámoló lenne, szépen sorjában el kellene mesélni, hol is jártunk és mit is láttunk, de akkor belehalnék az unalomba. Lista szinten azért álljon itt ennyi: Tower, Tower Bridge, Shard, St James’s Park, Shakespeare Globe színháza (az eredetiből maradt felirat és az új verzió pár utcával odébb), Millenium Bridge, St Paul Katedrális, Oxford Street, Hyde Park, Kensington Palota, Richmond, Hampton Court-palota és Kertek, Windsori Kastély, Trafalgar Square, a metró és Hayes külváros, ahol a Húg lakik becses férjével. Ebben az úti beszámolóban a listán túl azonban csak a személyes benyomások szerepelnek, minden másra ott az internet a kedves Olvasóknak.

Kultúra-özön

Mivel két tannyelvű gimiben végeztem, azután pedig angol szakos bölcsészként, életem sokkal nagyobb részében játszott fontos szerepet az angolszász kultúra, mint amennyiben nem. (Sajnos. Mert ha nem így lenne, még mindig fiatal lennék…) Az angol nyelvvel, kultúrával és történelemmel fekszem és kelek tizenöt éves korom óta (az amerikaival is, de arrafelé valószínűleg sosem lesz módom járni) – hol tanulom, hol tanítom, de többnyire tanítás közben is állandóan tanulom az egészet, mert lenyűgöz, zsigeri szinten érdekel, élet-halál kérdés (na jó, majdnem), hogy tudjam, például Hampton Court melyik kertjében milyen növényeket termesztettek a zöldségeskertben a XVIII. században.

Itt áll, hogy milyeneket…

Ha rövidre akarom fogni a lelkesedésemet, azt kell mondanom, hogy csodálattal és döbbenettel vegyes tisztelettel tölt el az a mennyiségű kultúra és történelmi emlék, amivel ebben az országban minden egyes alkalommal találkozom. Korábban jártam már többször Wales-ben és Canterbury-ben, és mindig bámulatba ejtett, hogy egy utcasarkon vagy egy ház kapujának pár négyzetméterén több kulturális emlék van, mint egy magyar kisvárosban összesen.

Azt hinné az ember, hogy a buszmegállóba menet csak a menetrend érdekli majd, ehhez képest egy átlagos lakóház átlagos kapuján ott egy plecsni, miszerint itt lakott a korántsem átlagos Sir Christopher Wren. Igen, az építész, akinek a nevéhez éppen csak 52 „sima” templom és nagyjából a belvárosi London újjáépítése fűződik az 1666-os Nagy Tűzvész után. Ja, meg persze a Szent Pál Katedrális… Itt lépten-nyomon ilyesmikbe lehet botlani.

A palotákban audioguide-ok segítenek eligazítani, hogy melyik falitapéta, könyvespolc, kandallópárkány, királynéi keszkenő, lábaskád, baldachin, festmény, arany tojástartó, gyémánt nyakék, szőnyeg és fogpiszkáló hány száz évvel ezelőtt került oda, mit látunk rajta, miért fontos, hogy nézhetett ki akkor. Minden palota minden szobájának minden négyzetcentimétere kulturális örökségi érték és mindenről tudnak mindent: az audioguide nevű kütyü éppúgy, mint a teremőr, aki az elektronikus segédeszközzel ellentétben olyan átéléssel mesél egyes részleteket, mintha legalábbis személyesen maga fürdette volna az adott királynét. A segédeszköz azonban elénk is tárja ezt az intim részletet videó formájában (noha nem a korabeli youtube-on, ami felettébb sajnálatos) – esküszöm, még az is hallatszik, ahogy I. Károly felesége, Henrietta Maria királyné fröcsköl a döbbenetesen kicsi kádban vagy ahogy a későbbi Viktória királynő gyerekként a babaházával játszik. Az angolok közelebb hozzák a látogatóhoz, amit csak lehet: még papírmasé emberekkel is megtöltik a szobákat, ha ez kell ahhoz, hogy átérezzük, mekkora tömeg szemlélhette a királyt nyilvános étkezései során és mekkora méretűek voltak a több száz évvel ezelőtt az állukon és partedlijükön vörös húslét lecsorgató főurak. (A páncéljaikon egyéb, hm, méretek is megcsodálhatók. Azt azért nem írták ki, hogy az adott méret a nyugvóponton lévő, hm, átlagos méretet vagy a csatán kívüli, hm, egyéb élethelyzetben lévő méretet jelenti. Van egy királynak is magánszférája ugyebár, annak ellenére, hogy vagy öten vetkőztették és legalább egy embernek még ott is szórakoztatnia kellett őfelségét, ahova, úgymond, gyalog járt – ez egyébként egy rendkívül fontos és befolyásos (kifolyásos?) pozíciónak számított az udvarban, úgyhogy ne tessenek nevetni vagy éppen orrot fintorgatni.)

Igazi füst igazi kályhában Hampton Court egyik konyhájában, ahol annak idején VIII. Henrik udvarában napi 5000 kcal-t tartalmazó ételt fogyasztott egyetlen ember. Na most minden nap 600 ember étkezett ebben az udvarban és egy étkezés kb. 14 fogásból állt. Ehhez képest talán nem is nagy szám, ha megtudjuk, hogy 55 helyiségben folytak konyhai munkálatok egyszerre és ez csak egy volt a számtalan palota közül, amelyben a király kegyeskedett megszállni.

A kultúra és kifinomultság érzete lengi be a számtalan kertet is, amelyek közül még sok magánkert is látogatható. Be kell vallanom, hogy engem a történelmi időszakok közül a reneszánsz előtt majdnem semmi nem hoz lázba, de például a Tudor-korabeli Angliáról szóló bármilyen információ kis világító lámpást csinál a fejemből és igyekszem mindent megjegyezni, amivel csak találkozom. Ez kiemelten vonatkozik a kertekre, ezért itt bele sem fogok, hogy erről bármit írjak, mert egy tankönyv előkészületeinek tűnne, ha elkapna a gépszíj és a mesélőkedv. A minimum, amit mondhatok, hogy elragadtatással sétáltam az összes angol kertben, ahol valaha megfordultam – akár valóságosan, akár csak virtuálisan. Engem az ilyenfajta kul-túra (ami egyben nagyon cool túra) és annak szemmel látható megbecsülése és nemzeti értékként kezelése teljességgel feltölt és fellelkesít.

Szemet gyönyörködtető részletek Hampton Court kertjeiben

A multikulti

Tanítják az egyetemen, hogy hány hullámban és hogyan zajlottak a bevándorlási fázisok a modern kori Angliában, kik jöttek és miért, hogy illeszkedtek be, melyik társadalmi rétegbe tudtak betagozódni vagy éppen nem és így tovább. Ez az elmélet, elképesztő oldalszámú szakirodalommal. A valóság szele pedig akkor csapja meg az egyébként kulturálisan felkészült utazót (pontosabban turistát, az utazók sajnos kihaltak és erről még jó sokat lehetne írni, hogy ez mit jelent, de megacélozom magam és ezt majd máskor, pedig igazán lenne erről is mondanivalóm), amikor a Húg iránymutatásával már a harmadik helyes piros emeletes buszra szállunk át és az utolsó, tehát az otthonukhoz vezető járaton hármunkon kívül nincs egyetlen árva fehér ember se. Sőt, nő sincs. És ez így marad egészen addig, amíg másnap el nem indulunk kirándulni és nem utazunk vagy félórát Hayes-től elfelé. Annyit pontosítok, hogy azért nőt láttam, de a legtöbb esetben csak azért tudtam, hogy nő, mert burkát viselt. Na most a turbános, szikár arcú férfiak fotós szemmel gyönyörű emberpéldányok, de. Hagyok helyet a képzeletnek, mi mindent lehetne a de kötőszó után leírni. Nem teszem. A Hayes-ben lakó pakisztáni, iráni, indiai, török, arab, afrikai és még ki tudja, milyen náció a lakásokat átalakító sorozatokból megismert tipikusan angol házikókban lakik. Én azt láttam, hogy kevés kivételtől eltekintve a házak rossz állapotban vannak (rájuk férne egy dekorációs műsor) és a kertben, ahol egy tipikus angol egy négyzetméteren is milliméter pontosra nyírja a pázsitot, többnyire nem virág van, hanem vagy gaz vagy felrepedezett járólap, beton, eldobált szemét. Nem fényképeztem. Sem a turbános urakat, sem a kertnek csúfolt, szomorú sorsú udvarokat. Ugyanakkor minden helyen, ahol jártunk, kedves óvónénik vagy éppen tanító nénik kalauzolták a helyes kis multikulti gyerekcsoportokat, akik bizony megnézték a palotákat, a kerteket, az oktatófilmeket csakúgy, mint mi, gúvadt szemű turisták. Aranyosak voltak, amilyenek a mindenféle gyerekek, akiket érdekel a körülöttük lévő világ, helyes kis egyenruhájukban mendegéltek ide-oda. Iskola után meg haza. Érdekes világ, elgondolkodtató jelenségek.

Úton

Végül pedig egy csavarral és befejezésképp visszatérek oda, ahonnan elindultam – az útra keléshez és hatásaihoz. Mint mondottam volt (apán fogalmazott így mindig), számomra az utazás nemcsak a kilométerek (mérföldek, yardok, lábak) megtételéről szól, hanem a belső utazásról is. Ismeretlen helyen szeretem azt játszani, hogy ott élek és úgy viselkedem, mintha tudnám, hogy viselkednék, ha valóban otthon lennék ott, ahol nem vagyok. Ez rendkívül szórakoztató, mert egy icipicit közel visz ahhoz a lehetetlen vágyamhoz, hogy párhuzamos életekben élhessek egyszerre. Ha már eddig elolvasták a kedves Olvasók, most már kár megrettenni, nem vagyok pszichopata (minden pszichopata ezt állítja), csak szoktam gondolkodni (bár ez a mai világban néha beteg ötlet) meg szeretem a képzelet erejét. Ezúttal nem játszottam ilyet, mert egyértelműen a Húg volt otthon, de tettem jó csomó megfigyelést és levontam néhány következtetést, így megint kicsit jobban érzékelem a helyem a világban, ami nekem jó.
Közben pedig úgy voltam úton, hogy otthon voltak, akik vártak és ez boldogsággal töltött el, amit még jobban átéreztem, mint a hétköznapokban, pedig bizony én akkor is nagyon megbecsülöm. Ha eszembe jutott valami, tudtam, hogy van, akivel akkor is azonnal megoszthatom, ha nincs velem, mert akkor is beszélünk és reagálunk egymásra, ha most pár napig csak a messengeren lehet. Nagyon klassz érzés ám az, amikor van kihez azonnal odafordulni és tudni, hogy mindig kapunk választ, rezdülést, reakciót – szuper dolog folyamatos beszélgetésben lenni valakivel, akit szeretünk.
No meg egy háromgyerekes anyának néha jó kicsit arrébb menni pár kilométert és venni pár levegőt egyedül is. Persze az ilyen anyákok minden nap küldenek vicces dolgokat haza képek formájában, mert azzal együtt, hogy pár napig nem a gyerekek körül pörög az agyuk, azért az ilyen típusú motor nem áll le és végül mégiscsak kiderül, hogy a gyerekek körül pörög az agyuk, csak végre lehet kicsit pihizős üzemmódra váltani.

Képes üzenetek haza a gyerekeknek

Az úton levés során pedig remekül kiderült, hogy érdemes még egy nem tipikus anya-lány párosnak is együtt útra kelni. Anyám például megtudta (és rendesen rá is csodálkozott), hogy amikor csörög az óra reggel, akkor felkelek, egyedül fel tudok öltözni és időben megyek reggelizni, ráadásul nem kések el sehonnan. Nem tudom, mi lehetett a fejében egy háromgyerekes anyáról, de ezek szerint nem ez. Én megtudtam, hogy ha olyan helyre ülünk le enni, ahol dobogón van az asztal és egy lépcsőfoknyit az asztaltól távozóban is lépni kell, csak ezúttal lefelé (minden áldott alkalommal ilyen helyen sikerült leülnünk az éttermekben), akkor anyámat majd vagy fel kell szedni a padlóról vagy jobb, ha valamelyikünk inkább odaáll és elkapja. Úton a reptérre a vonaton is ilyen helyre akart leülni, de miután kérdően felhúztam a szemöldököm, morgott valamit a hülye angolokról és átültünk máshová.
A repülés haza pedig fergeteges volt, mégpedig nem azért, mert egy órát késett a gép (erre belső információk alapján, lásd pilóta-öcskös, fel voltunk készülve), hanem mert a mosdóba menet felébresztettem egy pasast, akiről – mire a mosdóból visszaértem – kiderült, hogy már megbeszélte anyámmal, hogy szerinte melyik országba kellene kimennem angolt tanítani (Ruanda), hogy előkelő briteknek komplett konyhabútort készít és nemcsak a famunkákat végzi, hanem ő a marketinges és egyben a saját főnöke is (most éppen egy angol céggel a British Airways VIP lobbijának terveivel megnyertek egy pályázatot), hogy a korábbi felesége Ugandában él a gyerekeikkel (akiket így nem lát annyira gyakran, de amikor teheti, kirepül hozzájuk), hogy a mostani nőjével egy kutyakiképző iskolában ismerkedtek meg, mégpedig úgy, hogy pármunkában dolgozva morgásokkal kellett kommunikálniuk és az így átadott információ alapján kellett a partnernek megoldani a feladatokat. No comment. A csávó állati jó mesélő is volt, így annyit nevettünk, hogy fel sem tűnt, hogy letették a gépet és ki kell szállni. Szinte sajnáltam. Az úton tehát kiderült még az is, hogy repülni gyomorgörcs és szorongás nélkül is lehet. Ahogy élni is – csak megfelelő partner kell mindkettőhöz.

Tavaly karácsony előtt szilárd polgári értékrendű mintacsalád módjára megnéztük a Diótörőt a PÜPÁ-ban.
Borzasztó volt! Mindent színpadra tettek, amit csak találtak. Rövidítettek, de ettől érthetetlen és követhetetlen lett a darab. Egyedül a zenekar volt nagyon jó. Ha becsuktuk a szemünket, és csak a zenére figyeltünk, az mesés volt.

Idén keményen beleválasztottunk: Spiró György: Csirkefej. Hát ez rendesen odavág. A nagy nyomorúságos érzelmi hiányjel. Fájt. Annyi minden eszembe jutott, ahogy sodródtam a történettel, magányról, kényszerpályáról, kilátástalanságról. Hogy nem is mindig anyagi feltétele van a kilátástalanságnak. Sokkal inkább a tudás, az értelmi és az érzelmi intelligencia hiánya. Spiró ezt a darabot a nyolcvanas évek közepén írta, akkor, amikor már látszott, hogy a szocializmus nem tud újat mutatni. Saját elitjét kitermelte, a többieket meg lebutította, lezüllesztette. A hangzatos ideológia ellenére az egyén szintjén teljes a sivárság, a silányság. Ebben a környezetben jónak lenni nem lehet, mert borítékolva van az elbukás, nem életképes. Az egyedüli reményt a tudás, a tanulás jelentheti. Ez el is hangzik a darabban. A magánórára érkező lányok egyike a sikeres felvételitől várja sorsa jobbra fordulását.

Akkor mégis miért fáj annyira? Mert mintha el sem telt volna ez a 40 év. A karakterek és az ábrázolt helyzetek siralmasan maiak. A hangzatos ideológia ellenére az egyén szintjén teljes a sivárság, a silányság. Ebben a környezetben jónak lenni nem lehet, mert borítékolva van az elbukás, nem életképes. És hiába a darab. Napjainkban már azt sem lehet mondani, hogy az egyedüli reményt a tudás, a tanulás jelentheti. Ugyanis ma sem érdeke senkinek, hogy arról a környékről bárki is kiugorhasson a tanulásnak köszönhetően. A tanárok ma vagy arcnélküli beletörődők, vagy polgári engedetlen-, szabadon gondolkodók. De egyre fogynak, egyre kevesebben vannak. Mindkét fajtából. Akkor mi lesz velünk? Hogyan fogjuk a gyökércsakra szintjén megragadt, önnön elsődleges szükségleteinek kielégítésére szorítkozó, feltörekvő generációkat a gondolkodó ember tudásglóriájában csillogó ÉRTELMES emberré nevelni?
Nem tudom. Fáj a kérdés is.

Kevesen tudják, hogy a világon egyedülálló gyógyfürdő komplexum Balatonalmádiban található meg. Még érdekesebbé és kiváltságosabbá teszi az élményt a tény, miszerint az idelátogatóknak nem áll módjukban fürdeni vagy gyógyterápiákon részt venni, csak szétnézni és körülnézni az épületek közt. Ez azért lehetséges, mert ez a fürdőkomplexum úttörőként egy mesés makett épületegyüttes, amelynek megálmodója Dr. Teleczky József nyugalmazott gyógyszerész, aki az év minden napján szeretettel várja az érdeklődőket.

Fürdőzés, az emberiség egyik alapcselekvése, már a Római Birodalom óta fontos szokása minden társadalomnak. Az évszázadok során voltak hullámvölgyek a népszerűségében, de a felvilágosult abszolutizmus ideje alatt újra rohamos fejlődésnek indult, hiszen az uralkodók, akár a jó cégvezetők, szerettek volna jobb körülményeket, lehetőségeket biztosítani a dolgozók számára és vigyázni egészségükre.

Az Osztrák-Magyar Monarchia idején robbanásszerűen megugrott a fürdőturizmus jelentősége az egész birodalomban. Legjelentősebb fürdőközpontok: Erdélyben (Herkulesfürdő, Szováta, Tusnádfürdő), Felvidéken (Bártfa, Szilács, Pöstyén) és Balaton körül (Hévíz, Balatonfüred, Siófok) nőttek ki a földből. Ennek a folyamatnak egymástól teljesen elkülöníthető okai voltak: polgárosodás folyamata, kedvezőbb munkabérek vagy a kiegyezéssel kezdődő béke időszaka. Továbbá a nyaralás, mint nyári kikapcsolódás ekkor jött divatba, az úti cél elérését pedig a vasútrendszer hatalmas fejlesztése segítette. A nyaralás annyira lételemként épült be a társadalomba: „hogy akik nem tudtak elmenni nyaralni, több hétig lehúzott redőnyökkel bujkáltak és híresztelték, hogy elmentek otthonról.” (A kor közösségi médiája, tehát szájról szájra meséléssel programozódott.)

Azt ajánlom a kedves olvasónak, nyissunk be „egy másik gyógyterembe”, ahol az alkotó élete játszódik a kezdetektől. Dr. Teleczky József Pécsett született, már fiatal korától lehorgonyzott az alkotói tevékenységek kikötőjében. Megesett, hogy: egy Newton-távcsövet tudott egyedül megépíteni vagy, hogy a pécsi Havi-hegyi templomról készült képe kiállításra került. Érettségi után egy Központi Gyógyszertárban szerzett tapasztalatot. „Volt olyan év, amikor 800 kg kenőcsöt kellett egy évben készítenünk, néha még álmunkban is kevertünk.” Pesten járt egyetemre, diploma után gyógyszerészként kezdett dolgozni, ahol szép karriert befutva a Szent István Kórház főgyógyszerész-helyettese lett. Majd Balatonra húzta a szíve menyasszonyához és itt telepedett le. Legnagyobb szakmai sikerének tartja: 1992-ben Csopakon megalapított Salvator Gyógyszertárát, ami első gyógyszertárként a városban nagy könnyebbséget jelentett a helyi lakosoknak.
„Tovább csobogva”, a makett építés és fürdőemléktárgy gyűjtés passziója egy pillanatnyi megvilágosodás volt Velencében számára, mint Buddha és az aranyalma esete. Ezután nem volt megállás: 2000-2008 közt 8 év alatt sikerült megalkotnia. Arculata a kor fürdőiből merített ihletet.

Egy kis szójátékkal élve „vágjunk bele a közepébe”, hisz a fürdő közepe/központi része nem más volt, mint a Központi Épület vagy más néven Fürdőigazgatóság. Ebben az épületben intézhették a vendégek ügyes-bajos dolgaikat, illetve itt volt az irodája a fürdőigazgatónak, akinek ekkoriban, aki, akár egy „top Manager” korlátlan hatalommal volt felruházva. Ő szabta meg, kinek mennyi gyógydíjat és zenedíjat kellett fizetnie.
Abban az esetben, ha valaki „élő társkereső platformon” szeretett volna ismerkedni 3 különböző helyen is megtehette ezt. Az első a zenepavilon, ahol a legkülönbözőbb műfajú zenékkel szórakoztatták a mulatni vágyókat. A második ilyen helyszín a gyógyterem, ahol társalgások, politikai eszmecserék zajlottak le. Az utolsó, az egyik legkülönlegesebb, egy fedett sétány (kolonnád), ami rossz idő esetén a kényelmes beltéri időtöltést biztosította.

Beszélgetésünk során egy roppant jó humorral rendelkező alkotót ismertem meg Józsefben. „Szerintem az 1000-es szám speciális motívum a művemben, mert közel 1000 órát töltöttem a megépítésével, ráadásul 1000 virágot ültettem el rajta, 1000 hölgynek, nehogy összevesszenek a látogatás közben.” Rengeteg érdekességet mesélt a korból, ami megdöbbentően hatott rám. Példának okáért: Európában - Izlandon kívül - csak Ránk-Herlány gyógyfürdőben tört magasba gejzír (időszakos vízforrás), akárcsak a Yellow Stone Nemzeti Parkban. Másrészt egy hasonlattal tarkítva a mai Csehország nyugati része „a fürdőzés Bermuda háromszöge”, ugyanis itt fejlődött ki a világ három legnagyobb gyógyfürdője: Franzenbad, Marienbad, és Karlsbad. A dualista monarchia kínált egy másik említésre méltó különlegességet is, mégpedig, hogy ha vonattal a déli kikötői fürdőből, Abbáziából a Tátra síközpontjához utazott valaki, rövid idő alatt nyári-turizmusból téli-turizmusba váltott az ablakából szemlélhető kilátás, ugyanabban az államban.

Mindent összegezve, a 19. századi fürdő kultúra kialakulása tovább virágzik a 21. századi Magyarországon is. Ennek a virágzásnak egy kicsiny kis darabja: ez a szirom, amit Ilona-fürdőnek és József ivókútnak hívnak a készítőről és feleségéről. Aki Balatonalmádiban jár és szeretne egy páratlan kiállítás részese lenni, annak feltétlenül ajánlom!

Énekelt város és vidék: a környékbeli faluságos - legyen az publikáló vagy olvasó - csajokkal (és tiszteletbeli csajokkal, azaz pasikkal) a karácsonyi ünnepekre készülvén összeálltunk tegnap este egy közös éneklésre. Idilli, csodás este volt. Érzelmi biztonság, hogy vagyunk. Megtisztelődés.

A májusi utolsó bejegyzés, a természetes hibriditásaink minikonferencia után úgy gondoltam, hogy itt az idő az addigi négy évnyi intenzív egymás olvasást és írást befejezni. Mindenkinek mindenfelé változott az élete.... Mikor valamelyikünk küldött egy írást, azt írtam vissza, hogy elteszem talonba (merthogy jó, még mindig nagyon jó), mert egyszerűen most nem fér bele, nem akarom megtörni a blog csendjét, mert nem tudom biztosítani szerkesztőként azt a mindennapiságot, amit olyan tempósan írtunk. Beszélgetések, felvetések, hogy akkor jelenjen meg egy-egy írás havonta, hetente, félévente? Tényleg hagyjuk abba? De hát még van mondanivaló. A közös hang, amit megteremtettünk, a háttérben, publikálatlanul tovább él és működik, hát akkor mi legyen?

Mikor Mercz Dani megkeresett, hogy hogyan lehet csatlakozni, vettem egy mély levegőt és kezdtem volna neki ezeket elmondani. Aztán a beszélgetésünk során rájöttem, hogy nem kell mindig tervezni, nem kell mindig tempót diktálni. Amikor lesz lehetőség, akkor megjelenik egy írás. Üdvözlöm Danit a körünkben, írjunk és ígérem, amint tudom, szerkesztem.

Köszönöm, hogy vagyunk!