Faluság

Balázs legutóbbi egyik cikke (Egyszer lesz, hol nem lesz: művészet az ember után), és egy korábbi cikk (Erdész Fanni: Vissza a jövőbe) is utalt arra, hogy talán az emberiség fenntartható fejlődésének útja egyfajta visszalépés lesz akképpen, hogy visszafogjuk fogyasztásunkat, belátjuk káros szokásainkat, és önmérséklés útján leadunk igényeinkből. Akár visszalépés 200 évvel a múltba.

Vissza a jövőbe

Erre egyszer már nekiláttam írni egy cikket, de aztán abbahagytam, elszégyelltem magam. Volt már ugyanis, hogy egy borocska mellett felmerült a kérdés, hogy ki melyik korban élne legszívesebben, és csípőből azt válaszoltam, hogy egy nappal sem a mosógép feltalálása előtt, és ezt a mai napig fenntartom. Ha az emberiség úgy dönt, hogy kihúzza a dugót, én azok között leszek, aki a mosógép és a KÉZ közé veti magát.

Szerintem a közeljövőben (de az csak eufemizmus, igazából soha) ne számítsunk arra, hogy az ember lead majd az igényeiből. Előbb halunk ki, mint hogy önként és dalolva visszalépjünk 200 évet a múltba.

Egyrészről ne áltassuk magunkat: mi itt a világ fejlettebb részén sokkal jobban, tovább és rossz szokásaink ellenére is szebben élünk, mint eleink, köszönhetően a gyógyszereknek, a fejlett technológiának, a demokráciának, a vízellátásnak, az áramnak, a gépeknek, és még az atombombának is. Gyerekeink nem halnak meg járványban, öt gyermekem közül 95%, hogy 5 megéri a felnőttkort, sőt élete hossza is veri a 70-et biztosan. Élelmünk is van, és az éhenhalás mint rém közvetlenül nem fenyeget. Nem úgy néz ki, hogy háború lenne mostanság, vagy ha igen, ne tudnánk menekülni előle valahova. A klímával kapcsolatos veszélyek pedig (vízszint emelkedés, hőség, száradás) valahogy túl vannak az ingerküszöbön még mindig. Persze szép dolog a világtól elbújva élni, de ha beteg lesz a gyerekem jó ha van kocsi és szaladhatok az árammal, gyógyszerrel, vegyszerekkel, gépekkel ellátott kórházba, és akinek 8 órás munkája van, és hiányzik belőle az önmegvalósítás igénye, annak pontosan megfelel a mirelit zöldborsó, és a bontott csirke és örül, ha van mosógépe. Mit köszönhetünk a Rómaiaknak? Például, hogy most itthon melegben, gyermekeim körében, világítás és áram mellett írhatok egy cikket.

A világ másik nagyobb fele pedig... mégis miről mondana le, amikor nekik az az álom, amiben mi élünk?

Szóval, ha tippelnem kellene a világ fejlődésére - és itt most egy lehetséges forgatókönyv következik -, én arra fogadnék, hogy önként és dalolva visszalépni nem fogunk mi sohasem. Ellenben lehetséges, hogy a mesterséges intelligencia és a technológiai fejlődés majd megoldja minden problémánkat, mert egyszerűen egyesíti a rólunk felhalmozott információkat és átlép felettünk. És nem azért, mert a gép öntudatra ébred, hanem mert a betáplált információk magukban hordozzák minden problémánk megoldását, csak mi az emberi képességeink, érzéseink, érdekeink miatt azokat nem látjuk, vagy nem vagyunk képesek alkalmazni. Például mindenki tudja, hogy ha a világ rendelkezésére álló élelmiszert, vizet, pénzt egyenlően szétosztanánk, akkor azzal megoldódhatna a harmadik világ legtöbb problémája, és hosszú távon mi is jól járnánk, hiszen azt is kimutatták kutatások, hogy a nemzeti boldogtalanság párhuzamosa nő azzal, hogy nő az olló a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. De önként soha nem fogunk lemondani javainkról. Ellenben egy számítógép, amely kezeli a pénzügyeinket és rendelkezik ezer olyan infóval mely szerint ez lenne a megoldás, az mechanikusan megoldhatná ezen kérdést kb. 1 perc alatt. Szerintem az alapjövedelem kérdése a hozzá kapcsolt erkölcsi tanítások miatt elfogadhatatlan csak, egy számítógép e kérdéssel egyáltalán nem lacafacázna annyit. Nyilván sarkítok, de lehetne fejlődésünk útja majd ez is. Vagy például veszélyesen nő a széndioxid-kibocsájtás mennyisége majd 30 év múlva, erre egy reggel arra ébredünk, hogy az okosházunk klímája nem indul, és az A-K tartományú rendszámmal rendelkező kocsinkat is fújhatjuk, vitethetjük munkába magunkat a szomszéddal.

Igen, e kérdés felveti majd a szabadsághoz fűződő viszonyunk kérdését. De persze az is elgondolkoztató, hogy az eddigi történelmünk fényében jól éltünk-e azzal, boldogabbak lettünk-e általa.

Addig is a válasz a világmindenség minden kérdésére a 42. Ne essetek pánikba!

Kedves Judit, íme, ahogy a patakban talált ágaim, dióhéj már képpé alakult. Frissen :)

Klári értette meg velem, hogy nem mindenki tud írni. Mikor mondtam neki, hogy Klári, kérlek írd le, hogyan készíted el a képeidet, értetlen könnyedséggel válaszolta, hogy: én már elmondtam azzal, hogy elkészítettem.

A kinti és a benti tennivalók ritmusa Klári napjaiban is oly nagyon erősek - a vidéki életformában nincs olyan nap, hogy csak bent. A bent és a kint egyensúlya, körforgása, egymásra hatása.

Amíg nem ismertem Klári kenyerét, addig azt hittem, hogy én is jót sütök....

Durva beavatkozás mellett döntöttem: kb. 20 éves, nagyon késői érésű, szinte soha be nem érő pekándió fáinkat tőből kivágtuk.

Ezek a fák egy palermói kempingben gyűjtött magról nevelkedtek. Viszont a tövekről erős sarjak fognak feltörni minden valószínűség szerint, ahogy ezt egy Törökországi ültetvényen láttuk! Ezeket azután be lehet oltani a legjobb fajtákkal, így 3-4 év múlva már ilyen fáink lesznek remélhetőleg az egykori, csak a zöld termésig jutó fák helyén. Ezek a legjobb fajták a terv szerint a Kanza, Pawnee, Lakota, Mandan és Major, melyek október közepére biztonsággal beérnek!

A képen Mester Józsi átoltása látható, amit az egyik viharban letörött és újrahajtott pekánon végzett el!!

A kép egy török ültetvényben készült, jól látszik a korábban kivágott fa töve, illetve az arról fejlődött új sarj, amit átoltottak.

Bernáth Aurél festő - apukának dedikált - könyvét olvasom most, a címe: Kisebb világok. Ez is olyan könyv, ami pontosan negyven éve él mellettem porosodva a polcon, és annak köszönheti olvasott voltát, hogy untam hallgatni, ahogy a gyerekek ölik egymást, és úgy gondoltam, mielőtt feldöntve minden pedagógiai elvet rájuk rontok, kiüresítem a fejem ezzel a régi, unalmasnak tűnő könyvvel. Nos nem az. Olyan mint Márai Füveskönyve, csak a művészetről, életről. Érdekes, mert a Faluság blogon folyó - mi a művészet - témakörre ezer helyen választ - bocsánat nem választ, de egyfajta véleményt - ad.

Néhány idézet belőle szórakoztatásul:

A Stern, a hamgburgi hatalmas képeslap kérdés elé állított bennünket egy nagy csapat díszes reprodukcióval. Művészet ez? Így kérdezte a lap. A színes fényképeken öt meztelen férfi (művész) áll, a fenekük fekete festékkel bekenten. A „művészek” rá-ráülnek egy-egy fehér litopapírra, így készítik a „litográfiákat”. „Művészet ez?” - kérdezi a lap. Úgy látszik nem tudják.

Lehetséges-e, hogy mások határozzák meg a művészet irányát, mint maguk a művészek? Csak látszólag könnyű erre felelni. A romantikus válasz természetesen az, hogy: nem. Ám, ha így felelnénk, nagyon üvegházi növénynek hatna a művészet. Ami pedig nem az. Az élettel vagyunk összekapcsolva szétválaszthatatlanul, a hatások közösek…. Van a jó művészet, amely életteljes művészet, amelyik esetleg már évtizedek óta a közönség érdeklődésében állja helyét, és ez nem állítható úgy oda, mint valami öncélú műteremkoholmány, amit tulajdonképpen ez a kifejezés takar.

A festő nekilátott a vásznának. Egy csendéletet kezdett az asztalon álló sok tárgyal. Miután felvázolta a képet, bizonytalan lett érzésében: hol a pintes üveg hatott nagynak, hol az asztal kicsinek. Nyilván így érzem – mondta, és ezzel basta!
Holott csak nem tudott rajzolni.

Máshol ezt írja:

Félreértésekből is összeállhat egy stílus. Csak nem lehet hosszú életű.

Korunk művészete odáig jutott, hogy a bécsi Modernische Muzeumban egy sárgára festett WC csészét állítottak ki, a pop art kiállítás keretében. Itt volt látható Duchamp „híres” biciklikereke is, mint műtárgy. Mint mondjon az ember, ha a múzeumok, múzeumigazgatók, akiknek elsőrendű hivatásuk mégiscsak az volna, hogy a művészet nem művészet kérdésben állást foglaljanak az ilyen gesztusukkal csak növelik a zavart. Nekem méltóságomon aluli van elmémet azon futtatni, hogy egy boltból kihozott WC csésze műtárgy-e vagy sem. Azon se futtattam, hogy az ilyen tárgyak a szobrászat területére tartoznak-e vagy sem. De korunkra azért mégis volt valami rendkívül jellemző az esetben. Az, hogy a bécsi múzeum igazgatója odaadja egy ilyen kiállításra helyiségét. Sőt még előszót is írt a kiállításhoz. Fanyalogva ugyan, de írt. Jellemző tehát az, hogy akinek a kezében a művészet sorsa nyugszik gyáva ember.
(Vicces, mert pont ugyanezt írtam korábban egy bejegyzésben.)

A háborúról: Nem tudok napirendre térni afölött, hogy amíg én 1934-ben Szegő doktornak Pöstyénben, egy kis parkbeli séta közben megjósoltam, hogy a háború 1938-ban ki fog törni (egy évet tévedtem), és ezt a háborút a németek el fogják veszíteni – addig a német vezérkar még 1944-ben sem tudta, hogy a háború elveszett.

Élmény mások nemnapló-naplószerűségét olvasgatni. Főleg ha maximálisan egy hullámhosszon vagyunk.

Múlt hét pénteken Bata Rita (Batarita) előadásán jártunk.

Andi lányomon keresztül Judittól kaptunk meghívást a Nemzeti Táncszínházba a Koreában már előadott VIRÁG című alkotás budapesti bemutatójára.

Mi eddig Balázs munkáiba a „Faluság Vasárnapi Képeshang” által kaptunk betekintést, most végre lehetőségünk nyílt egy hosszabb művének megismerésére.

A darab két szereplője CHIN Eunju és Batarita.

Andi mesélte, hogy Batarita mozgással milyen csodálatosan tud „beszélni”.

A darab előzetesét olvasva kíváncsisággal fűszerezett izgalommal vártuk az előadást. Fenntartásunk abból eredt, hogy korunknál fogva már nem vagyunk olyan nyitottak az újra, mint a fiatalok. Tetszik-e majd, vagy az előadás közben kikívánkozunk a teremből?

Csalódtunk! Az alkotás fogva tartott bennünket.

Élveztük, ahogy a környezetünket körülvevő hangokból komponált zenével milyen csodálatos összhangban mozdultak a táncosok. Lenyűgöző volt, ahogy a művészek az egész pici, apró mozdulatoktól a nagy lendületesekig hogyan használták testük minden porcikáját.

Lehet, hogy nem mindent értettünk úgy, ahogy azt az alkotók gondolták, de volt mondanivalójuk számunkra. Nagyon kellemes élményekkel gazdagodtunk.

Szeretettel köszönjük a meghívást Juditnak, Balázsnak!

fotó: Zelkó Csilla

Képek: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Kisgyerek korom óta bennem van a föld szeretete: és ha a földet szereted a kertedet is szeretni fogod. Én szerencsés vagyok, mert olyan gyerekkorom lehetett, hogy érintkezhetett a meztelen talpam és tenyerem a fekete földdel. Családi házunkhoz tartozott egy kis darab földecske, amibe természetesen ültettek a szüleim, de még e mellé volt egy laposi kertünk is, ami fantasztikus módon épp a nagyszüleim kertje mellett volt, szóval mi egy amolyan kertművelő család voltunk, vagyunk. Biztos vagyok abban, hogy nagyapám volt az, aki ennek az alapját megteremtette és mindenki utánozni akarta őt, hogy minél szebb kertje legyen. Ő nagyon sokat volt kint a kertben, szinte nap mint nap kiment a munka után, hogy rendezgesse, kapálgassa a sorokat. Abszolút nem megterhelő kötelező munkának érezte, épp ellenkezőleg pihentetőnek, lelket melengetőnek.

Kocsis mamával, tatával és édesanyámmal

Szóval igen, onnan elindult már bennem valami, ami megtanított szeretni, megbecsülni azt, amit ebből a dologból ki lehet hozni. Voltak gyümölcsfáink, szőlősorok , veteményes rész, amiben az egész évre megtermeltük a burgonyát, céklát, hagymát, répát és petrezselymet. A gyümölcsfák adták a friss gyümölcsöt és a pálinkát, amiből a közös családi szüret alkalmából kortyolgattak a felnőttek. Természetesen volt egy hatalmas nagy diófa is a kert végében, amit nekem 6-7 éves lehettem senki nem mondott, hogy a burok összefogja a kezemet, emlékszem a suliba mindenki nézte miért sötétbarna a tenyerem, amit a jó kis háziszappan sem tudott lemosni.

A kert mindenkié volt a családban, tehát mindenkinek ki kellett venni a részét a munkából, volt, hogy nehezemre esett a folyamatos krumpliszedés, de soha nem volt egy pillanatra sem olyan gondolatom, hogy ne akartam volna újra és újra kijárni a szabadba.

Így volt teljes a család: éppen közös szőlő szüret a Kocsis tata és mama kertjében

Eredendően mind anyai és mind apai ágon a nagyszüleimtől ezt láttam, hogy becsülik és szeretik a földet, a kertet és hihetetlenül jól bánnak vele. Bizony ők sajnos már nincsenek köztünk, de nap mint nap gondolok rájuk és tervezem, hogy azt, amit ők tettek a kertművelés szeretetével, én is továbbadjam az én gyermekeimnek. Kicsit ugye továbbgondolva és nem rejtegetve ezt a receptet, mint a cukrászok teszik a tradícionális hozzávalókat, így hoztuk létre az Öreghegyi Csemete Tanodát, ahol kertészkedni vágyó gyerekek is részesei lehetnek mindannak, aminek én voltam gyerekkoromban.

Az ihletés magáért beszél, és minden egyes lépés a nagyszüleim iránti tisztelettel fejleszti a Tanoda erősségét. Lesz, van minden egyes évszaknak megfelelő virág, idényzöldség és gyümölcs. Tulajdonképpen ma Magyarországon annyiféle csoda van és ültethető, hogy egész Szadát be tudnám ültetni. És ezzel le is rántottam magamról a leplet, én az önfeledt ültető vagyok mindenféle parképítési szabályok nemtudója a legjobb értelemben, egyszerűen nem tudok az ültetési kedvemnek gátat szabni, újabb és újabb növényke kertembe való beengedésének nemet mondani, ami nem feltétlenül baj, főleg most, hogy a gyerekeknek is minél többet meg szeretnék mutatni.

A kert hatalmas mivolta lehetővé teszi az önfeledt kertészkedést, de természetesen vágyakozom már most a bővítésre is. Az alapot édesapám megteremtette, a kert végébe gyümölcsfákat ültetett, amit el is nevezett az unokáiról Édenkertnek. Megtalálhatóak benne a meggy, cseresznye, szilva, körte barackfajták, de tőle kapott helyet néhány homoktövis is. Terveimben szerepel még pekándió, ezüstcseresznye, kivi, pisztáciafa, mandulafa, málnafa és még sorolhatnám.

Kis kezem munkája már a fügék, málnák, ribizlik és a gránátalmák, amik már teremtek is. Nincs szebb és jobb érzés, mikor gyermekeim kis keze a lombok között dolgozva kutatja a gyümölcsszemeket.

Természetesen ültettem fenyőket is, cserszömörcém, lonicéráim, babérmeggyek, aranyesők, különböző rózsák (imádom őket, annyiféle forma és fajta van), korallberkenyék, természetesen különböző fajta levendulák, somok, zanótok, díszfüvek, selyemakácok, cédrusok, kecskerágók, télálló magnóliák, árnyékliliomok, porcsinrózsák, fűszernövények is díszítik a kertet.

Kerítésnek leylandi ciprust és szilt választottam, hogy zöld elhatárolója legyen a kertnek. Van jókora területen csicsóka, hiszek a gyógyító erejében, inzulin rezisztensként nem hiányozhat a kertemből. Volt alkalom, mikor erről a növényről beszélgettünk és szedtünk a gyerekekkel, a mókásabb gumóknak még nevet is adtak, hihetetlen jó nap volt velük!

További célom még a fajtagazdag hagymás rész, ahol a változatos hagymások friss virágait lehet leszedni, valamint tanulmányozni őket.

Mindenkit csak arra biztatok, hogy kertre fel, ültessünk együtt minél többet, élvezzük a kerti munka örömét együtt a családdal, tanítsuk a legkisebbeket!

Mindig is szerettem a sikertörténeteket, mármint azokat, amelyekben a főhős küzdelmek és rengeteg munka árán jut el valamilyen formájú kiteljesedéshez. Mint a népmesében a legkisebb királyfi: már hétszáz fejét levágta a sárkánynak, de még mindig marad egy boszorka, akinek túl kell járni az eszén ahhoz, hogy végül csak sikerüljön a világszép királykisasszonyt meghódítani. Szeretem, ha valaki a szó legjobb értelmében véve sikeres: emberileg. Ez számomra annyit jelent, hogy minden nehézség ellenére vagy éppen azok által képes kiteljesíteni a személyiségét, a tehetségét, adni tud, jó energiákká változtatja a visszahúzó erőket is. Ez egyfajta varázslatnak tűnik olykor, más esetekben „csak” egy hétköznapi történet és egyáltalán nem biztos, hogy valaha is visszhangja lesz. Én azt szeretem, ha valaki ezeket a történeteket szépen el is meséli, legyen az Ilus nénié az erdélyi havasok legeldugottabb falujában vagy éppen az Egyesült Államok elnökének feleségéé az egész világ orra előtt.

Nekem mindig is rokonszenves volt mind Obama, mind a felesége, mert amíg a világ képernyőjén voltak, önkéntelenül is azt éreztem, hogy nemcsak az intellektusuk és jóakaratuk hat még a globális világ szűrőin keresztül is, hanem a hitelességük is. Angol szakos tanár vagyok, nem titok, hogy mélyen érdekel az egész angolszász kultúra, történelem, irodalom, az amerikai éppen annyira, mint a brit (na jó, szegény Ausztrália még nem került eléggé fókuszba, de szerintem ez is csak idő kérdése). Ebből következően nagy figyelmet szentelek a brit királyi család életétől kezdve a XVII. századi kerteken és általában véve az angol pázsiton keresztül Thoreau mondatain és a hálaadási pulykasütés fortélyain át egészen az amerikai elnökökig mindennek, ami elém kerül, nagyjából válogatás nélkül. A politika különösebben nem érdekel, de maguk a politikai szereplők mint személyiségek többnyire igen. Így aztán az sem meglepetés, hogy amikor karácsony előtt láttam Mrs. Obama könyvét, azonnal megírtam az Angyalnak, hogy alázatosan kérem, ezt ne felejtse el a karácsonyfa alá pottyantani. Nagyon kedves az Angyal – nem felejtette el.

Mostanra sikerült is elolvasnom, nem éppen rövid esszécske, de hiába olvastam hetekig minden este, azt éreztem, hogy nem szeretném, hogy vége legyen. A legjobban a könyvben is az fogott meg, ami már korábban: Michelle Obama hitelessége. Ő is egy azok közül a női ikonok közül, akik segítségével én is jobban magamra tudok találni mint nő. A története azt bizonyítja számomra, hogy igenis létezik egyfajta női sorsközösség, egymás számára sokszor ismerős, máskor ismeretlen nők párhuzamos életszövedéke, amely annyi hasonló vagy éppen különbözősége miatt megindító, inspiráló történetet hordoz, hogy mindez segít élni a mindennapokban. Nekem legalábbis nagyon sokat adnak ezek a történetek, az életek során megtapasztalt nehézségek, dilemmák, kérdések, azoknak hasonlósága adott női sorsokban, a kérdésekre adott eltérő vagy éppen párhuzamos válaszok. Nem biztos, hogy elsőre szembetűnő a párhuzam Ilus néni és Mrs. Obama élete vagy akár a sajátom között, de én mesterien tudom meglátni ezeket, különösen, amikor magam is olyan élethelyzetben vagyok, ahol több a kérdésem, mint a pontos válaszom arra, mit hoz a jövő a döntéseim nyomán. De persze nem csak ilyenkor érdekes egy korábbi first lady itt-ott némileg szürreális életébe bepillantást nyerni, különösen, hogy ebben az esetben ugyebár egy a politika porondján kettős értelemben is outsidernek tekintett csoport egy tagjáról, tehát egy fekete nőről van szó, akit ráadásul sosem vonzott a politika. Éppen ez adja a történet érdekességét: egy nagyon autonóm, de a családi életben elemi erővel jelen lévő, egyszerű gyökerekkel rendelkező, tehát társadalmilag hátrányos csoportból érkező, de közben tanult, kiemelkedő intellektusú, mély érzésű afroamerikai nő gondolataival, élményeivel, tapasztalataival találkozunk, aki mesterien egyensúlyoz(ott) rengetegféle szerepe között. Volt visszahúzódó fekete kislány, szerencsés és kitartó diák, elvárásoknak megfelelni akaró fiatal nő, elképesztő munkabírású kezdő jogász, szerelmes ifjú hölgy, feleség, anya, politikai szereplő, first lady, barátnő, divatikon és így tovább. A kedves Olvasónak szeretettel ajánlom, hogy ne habozzon, vegye a kezébe ezt az izgalmas könyvet!

Két napja kaptam meg az amúgy mindig várt postaládás levelemet, egy részletet elkértem belőle Fannitól:

Elővettem az albumokat, amelyeket kölcsön kaptam Tőled, már több mint egy éve. Belelapoztam a Moments in Eden címűbe és annyira megfogott, hogy a fotók olyanok, mint valami németalföldi festmények a 18. századból! Gyönyörűek, pedig nem megszokott fényviszonyok között készültek, nincsenek a növények úgymond "fénybe mártva". Talán lenne is valamilyen meghatározhatatlan komor hangulatuk ettől, de mégsem, mert annyira átsüt a növények valódisága, szépsége. Azt érzem, hogy a kamera mögötti szem értőn néz ezekre a részletekre. Olyan, mintha egy történet egy képkockáját látnánk kimerevítve az időben, mint egy filmkocka. Nagyon szépek.

Moments in Eden.
Garden Photographs by Richard Brown

A másik, a The Painted Garden meg elmélyülésre késztet, legeltetem a szemem az egyes részleteken és azok leírása, értelmezése szintén sokat jelent, kontextusba helyezi a képeket, amelyek részleteit nem feltétlenül érteném magamtól. Ezt is nagyon élvezem. Egyáltalán, azt veszem észre, hogy hihetetlen nagy igényem van a szépre. Én is megkaptam a Rizsporos hétköznapok c. albumot karácsonyra (talán az Angyal meghallotta azt az egyetlen sóhajtást, hogy milyen jó is lenne ebbe belelapozni, mielőtt elküldöm Ellendre... ) és ott írja a szerző az előszóban, hogy a fő célja a könyvnek a gyönyörködtetés, hiszen olyan nagy vágyunk van a szépre a mai világban, amikor nem olyan tárgyakkal vagyunk alapvetően körülvéve, amelyek a szépségükről volnának híresek.

Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok
Női divat- és hálószobatitkok a 18-19. századból

Ha kötelező olvasmány, akkor ilyeneket kérek. Még. Sokat. Köszönöm, Judit!
Régen volt rám könyv ekkora hatással. Talán azért is, mert régen olvastam ennyit, ilyen rövid időn belül. Elhanyagoltam a könyveket, amióta anya lettem, pedig nagyon szerettem mindig is őket. Nem csak az olvasást, de magát a könyvet is. Az e-book soha nem vonzott. Soha nem értettem, hogy egy ilyen praktikus, kis helyen elférő, könnyű valami hogy lehet jó, hiszen nem lehet lapozni és nincs könyvszaga.

A trilógia (Sandra Gulland: Napóleon menyasszonya; Napóleon felesége; Adieu, Napóleon!) utolsó kötetének utolsó nagy fejezete van már csak vissza. Nem akarom, hogy vége legyen! Izgalmas, magával ragadó történet egy kreol nőről, akiből egyszer csak Franciaország császárnéja lesz. Belecsöppenünk egy világba, ami ma már teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Selyempapucsok télen, hideg kastélyok, bálok, hatlovas hintók, szolgák százai, háborúk, hetekig tartó utazások Európán belül lovaskocsikkal… Életek történetei összefonódva egy regényben, ami 10 éven át íródott fennmaradt levelek, dokumentumok és egy napló alapján.
Erőt, magabiztosságot, hitet kaptam Joséphine-től, akinek élete, hozzáállása példa lehet mindannyiunk számára. Nem azért, mert gazdag lett. Nem azért, mert császárné lett. Hanem mert mindezt úgy tette, hogy azt tanítani kellene. Történelem. Nagy francia forradalom. Napóleon. Az iskolában arról nem is volt szó, hogy ennek a hatalmas embernek - akiről mindig csak azt emelik ki, hogy alacsony volt - felesége is lett volna. Azt sem mondták el, hogy pl. nagyrészt Napóleonnak köszönhető az egyiptológia tudománya. Rengeteg érdekes tény derül ki a regény során, amitől a történelem óra sokkal szerethetőbb lett volna, és biztosan több dologra emlékeznék még most is. Nálunk csak a királyok, csaták, dátumok voltak fontosak.
De persze I. Napóleon császár mögött is – mint minden nagy ember mögött - ott állt jóban, rosszban egy fantasztikus asszony, Joséphine, aki nélkül talán nem is érte volna el mindazt, ami a nevéhez köthető. Olyan mesebelinek tűnnek ezek a dolgok. Viszont egy napló tele személyes gondolatokkal, érzelmekkel mindezt az orrunk elé teszi le. Érzem a levendula illatát (Joséphine kedvence volt), a citrom aromáját (Napóleon illata), szinte látom a sok rizsport a levegőben szállni a parókák után.

Egyszer olvastam egy mondatot, amit aztán egy párnára is ráhímeztem: „Mindig viseld a láthatatlan koronád!” Olyan egyszerűnek hangzik, mégis mennyi minden van benne! Hiszen attól, mert nem vagyok királyné (nem is szeretnék az lenni), attól még az önmagamhoz, mint NŐ-höz való hozzáállásom ugyanaz kell, hogy legyen. Azon vagyok, hogy érezzem a korona súlyát a fejemen. Hogy képes legyek kihozni nőiességem legjavát első sorban önmagam előtt. Nagyon fontosnak érzem ezt, mert a házasságom, az emberi kapcsolataim, a lányommal való viszonyom múlik rajta. Mennyi mindent kell még megtanítani Ötévesemnek! A párna a hímzéssel már az ő szobájában van.
(…)
Befejeztem. Sírtam, amikor el kellett válniuk, és sírtam, amikor meghalt. „De a vérvonala tovább él…” Valóban letehetetlen könyv. Az üzenetét sem szabad letenni többé! Mindenkiben ott él a királynő, engedjük meg magunknak! Ez nem azt jelenti, hogy 800 (!) fős udvartartásra van szükség. Azt sem, hogy 4 szolga kelljen ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átmenjen az ember. Azt sem, hogy drága ruhákban, gyémántokban pompázzunk. Az önmagunkba vetett hitet jelenti. Azt, hogy emelt fővel, őszintén nézzünk szembe a világgal. Ettől még a tartásunk is megváltozik. Így a kötelességtudathoz kitartás párosul, a nehéz helyzetekhez valahonnan erő érkezik. Mindezt megbolondítja egy csipetnyi elegancia és ott áll egy királynő. Ja, hogy ehhez kell egy király is, aki igazi királynőként bánik az ember lányával? Lehet. Sok minden valóban könnyebb egy királlyal az oldalunkon. De ahhoz, hogy reggel a tükörben korona nélkül is lássam magamban a királynőt, ahhoz Neki semmi köze. Ahhoz, hogy odafigyeljek az étkezésemre, a ruhámra, a hajamra, ahhoz Ő nem kell. Ő akkor bánik velem koronásként, ha már így jelenek meg előtte. Ha önmagamat királynőkét élem meg, akkor mások is így látnak engem. És akkor jön majd a tenyerén hordás, a virág, az udvariasság, az előre engedés, a kabát fel/lesegítése, mert Ő is elhiszi, hogy királynő vagyok.
Megyek is. Fel kell tennem a koronámat!

Mindig viseld a láthatatlan koronád!