Faluság

A hivatalos iskolai kommunikációkban (lást szülői értekezletek, mikor is meg/nemtudjuk, hogyan kéne csemetéinkkel bánni) nemrég új hang csendült fel: legyenek a szülők többet együtt gyermekeikkel. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre, ki merik mondani a felkent pedagógusok, hogy közös a buli, anya-tanár együtt terelgeti báránykáit a nagy, megváltó közös cél felé: az emberré/felnőtté válás felé.
Úgy gondoltam, azt hittem, hogy végre nem kell majd megmagyaráznom, hogy miért visszük mindig magunkkal a gyerekeket a külföldi útjainkra, hogy végre nem kell majd részletesen szabadkoznom amiatt, hogy nagyritkán megengedjük magunknak azt a természetes igényt, hogy ha valamilyen tanulós témában éppen nagyon benne vagyunk, akkor azt a szabadnapjaink rovására szabadon élvezhessük.
Puff. Egyik gyerek feldúlva, másik sírva érkezik haza. Nincs olyan, hogy szabadnap. Tán ha majd hó esik, akkor sem jöttök iskolába? Mire persze a legkisebb őszintén bevallotta, hogy ha esik a hó (mivel annyira ritkán esik), anya megígérte már, hogy természetesen nem kell iskolába menni (mivel még mindig vannak szabadnapjaink).
Elfelejtettem a lényeget: ötös tanulók a gyerekek....

Ezért tegnap, mikor hátramentem a füstölőbe és a kutya-macska védelmi eszközök ellenére egérmotozást hallottam, odaléptem a faládához és egy doboz gyümölcslével a láda oldalához szorítottam az egeret. Igen, tudom.... De legalább már ezen is túl vagyok. Megtörtént végre: sikerült (ha nem is puszta kézzel, de) eltennem egy egeret láb alól. És nem érzek lelkiismeret furdalást. Csak megnyugvást, hogy megvédtem a család élelemkészletét. A miénk. Nem adom.
És persze közben próbálok nem haragudni Balázsra, aki éppen Norvégiában konferenciázik.... Remélem, ott sokkal hidegebb van....

A bejegyzés eredeti megjelenése: https://lengyel-attila.blogspot.com/2019/06/tegyunk-novenyvaksag-ellen.html

Kép: Nagy Anita, hang: Kovács Jónás

Anita megkérdezte, hogy vagyok.

Válasz: Negyedik gyermekem lassan kezdené az iskolát és javasolták, hogy járassam logopédiára, néptáncra és tornára, ami jó ötlet, főleg mert mindenhova jár. Ja és ezeken kívül úszni, németre és sakkra. Aztán anyósom javasolta, hogy gyakoroljak vele logopédiát, ami tök jó, mert gyakorolok. Aztán anyám javasolta, hogy öltöztessem fel a gyerekeimet rendesen, ami tök jó, mert ezen vagyok naponta, továbbá soványnak találta őket, így javasolta, hogy etessem őket, ami szuper jó ötlet, nem is értem, miért nem jutott eszembe. Mindenki javasolja, hogy a Misi éjszakai hat ébredése elkerülése végett, álljak le a szopival, ami baromi jó ötlet, csak Misike akkor nem szopi és megnyugszik, hanem üvölt végig hat órát. A logopédus javasolja, hogy gyakoroljak többet az S-sel, mert naponta nem elég, a gyógytornász javasol napi tornát vele szintén, mert az milyen jó lenne. B-vel is kellene naponta tornázni, mert az milyen király lenne, és az nem járja, hogy a V. nem olvas naponta, ezért nem ártana gyakorolni (nagymamák). P. lányom nem igazán hasít matekból, ez így nem maradhat, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Cserkészetre kellene vinni papírt, ceruzát, Rg-re karikatartót, oviba új benti cipőt, focira sípcsontvédőt, gitárra pengetőt. Emellett a közösség szerint kellene Asszonyklubot tartanom, valami Szerelmi kalandtúrát szervezni, ja és alkalmakra járni rendszeresen. Jó lenne ha tornáznék, mert akkor formás lenne a popsim, de anyám szerint, ha nem hízok valamennyit, akkor maradok ilyen szotyi képű. A kolléganőim nem értik miért nem megyek velük ebédelni, idősebb rokon javasolja, hogy tartsam a kapcsolatot a munkahelyemmel, hogy legyen hova visszamenni. A konzulensem javasolja, hogy a bibliográfiát 11-es garamondra cseréljem és ABC-rendbe szervezzem, továbbá a leadandó kisdolgozataimat készítsem el időben. Férj javasolja, hogy pihenjek többet, nem is érti miért nem alszom.

Ezért ma, amikor javasolta egy pasi, hogy tolassak vissza, bemutattam, mondtam neki, hogy a jó édes anyádat, és amikor kiszállt és meg akart verni, keresztbe álltam előtte a kocsival, kiszálltam, karba tettem a kezem és közöltem, hogy nosza, gyere cica, ütközzünk meg.

Visszaszállt. Biztos, hogy házas volt.

Ma reggelre itthon az igazi Mikulás járt, este pedig majd a falu Mikulás napi ünnepségére kerül sor a Kultúrházban.
Minden általános iskolás gyerek rajta van a listán és általában a falu valamelyik férfija, vagy éppen idén egy éppenhogymajdnem férfija lesz a Mikulás (mi felnőttek már tudjuk ezt egy ideje, mert idén rövid, találó jellemzést kellett írjunk a gyerekekről, hogy aki felismeri magát, az menjen ki majd az ajándékáért).
A falubeli kamaszokra egyik szokványos vád sem illik, amit általában a felnőttebbek szoktak hangoztatni. Mindig előre, jól hallhatóan köszönnek és nem csinálnak úgy, mintha nem vették volna észre az embert. Jó nekik, végre kezdik elfogadni a köszönést fogadók, hogy ők nem fognak csókolomot mondani, hanem teljesen jó kifejezés a jó napot! is. Ügyesen jelzik, hogy hátrább a véleményekkel, és kéretik nem letegezni. Az időseknek én a mai napig csókolomot köszönök és egyértelmű, hogy mivel a lányuk, unokájuk lehetnék, le is tegeznek. Azt, aki jónapotot köszön, nem illik letegezni, ugyebár.
Külön hálás vagyok nekik azért, hogyha senki más nem látja, akkor még arra is hajlandóak, hogy a kisebbeknek bekössék a cipőjét, vagy behúzzák a hátizsákjuk cipzárját (amin az enyémek először teljesen megrökönyödtek: édesanya, képzeld, XY, aki mindig olyan morcos arcot vág és titokban a patak partján szokott bagózni, odajött és segített behúzni a cipzáromat!).
Legjobban pedig annak örülök, amikor nyáron vacsora után kimennek a játszótér melletti kivilágított parkba és társasoznak, kártyáznak, vagy egyszerűen csak rihegnek-röhögnek.
Ha már a mostani kamaszoknál időzök, el kell mondjam, hogy a lányoknál az egyik kedvenc divatdarabom az olyan zokni, ami csak éppenhogy kilóg a cipőből, a nadrág pedig még fel is van kicsit tűrve, hogy a boka egésze szabadon maradjon (brrrr, én ilyenkor már rég csizmában járok....). Ha félreteszem (és persze hogy félreteszem) anyai aggodalmaimat, miszerint télvíz idején így csak megfázni lehet, azt kell mondjam, hogy Kosztolányi, Arany János, vagy Petőfi Sándor, de még akár Krúdy is folyamatosan férfias lázban fetrengenének ilyen női provokáció láttán. Kivillanó boka: véletlennek álcázott kacérság, kihívás, női frivolitás, csábítás - egyszóval tetszeni vágyás. Ha most anyáink meg mernének szólalni, akkor elég nekik csak annyit felelni, hogy az ő miniszoknyájuk alig-alig takart el abból a bizonyos sejhajból, amit tornáztatni kéne, hogy formás maradjon.

Várakozással teli éjszaka

Gyerekviselkedés megfigyeléseim azt támasztják alá, hogy az ajándékozás nem feltétlenül tanult dolog, hanem sokkal inkább belső igény, ösztön. Viszonzás. Kölcsönösség. Egyensúly.
Sohasem tanítottuk a gyerekeket arra, hogy adjanak az ajándékokért cserébe bármit is a Mikulásnak vagy az Angyalnak. Ők maguktól ezt mégis mindig megteszik: igaz nem kekszet és tejet tesznek ki, hanem rajzolnak, vagy kicsi kedvességeket készítenek ki (én meg éjszaka alig bírok aludni az izgatottságtól, nehogy elfelejtsem az összeset begyűjteni....).

És amikor még a főrendezőt is meglepik: reggeli üzenet Norvégiából a telefonomon a Mikulástól, miszerint a fenti mosógépbe érdemes lenne belenéznem. Gyereköröm felnőtt testben is.

Csodálattal töltenek el a kamaszok - bennük látom azt a föld alatti változást, amiből bármi és minden lehetséges. Az előkészület egy másik jövő felé. Vajúdás és csírázás egyszerre: gyökérkialakítás, szárba szökkenés és köldökzsinór elvágás. Határhibridizáció.

A fenti kép első ránézésre anyuka tüncibünci szíve csücske nagylánya teljesíti gyermeki és testvéri feladatainak egyikét: megfesti a faangyal arcát.
Közbevetésként elárulom, hogy nálunk markáns szabály az, hogy legkésőbb ebédre fel kell öltözni - értik és tudják (azaz nem üres szülői tekintély-elfogadásról, hanem megértett és belátott tudásról lenne szó), hogy miért ez a kulturális elvárás nemcsak felénk, hanem önmaguk felé is (szerintem elég, ha csak a test- és evéskultúra jelentésére és jelentőségére utalok).

Ha alaposabban megnézzük: ezen az ebéd után lopva készült képen, ezen a leányon bizony pizsamanadrág van, amit még a szigorú anyai tekintet sem vett észre evés közben, hiszen az asztalnál ülve csak a csinos blúzt láttam (és persze az már szinte mellékes, hogy kisdrágám itt éppen az én kedvenc kabátomban ücsörög, és persze párnát sem tett a hideg lépcsőre....).
Na, ezt szeretem leginkább ebben a korosztályban: ezeket az apró nüanszokat, amivel egyrészt kifejezik, hogy önálló véleményük is van, másrészt pedig úgy csúsznak át a rendszeren, hogy észre sem veszi először az ember. Diszkrét báj, ugye?

A rénszarvas még vissza van....

A szadai Csemete Tanoda utolsó, izgalmas őszi programja volt az ehető és mérgező bogyók, termések felfedezése.
Csillogó szemmel figyelték a kicsik - és nagyok - a különböző csodaszép, vidám színekben pompázó különleges gyümölcsöket, terméseket.

Megtanultuk azonban a legfontosabb szabályt: semmit nem eszünk meg a természetben, amíg azt hozzáértő meg nem engedi.

Tanoda tanpolc

A bemutatón az ehető fajok között olyanok szerepeltek, mint az Ezüstcseresznye (Eleagnus umbellata), Málnafa (Cudrania tricuspidata), Fekete berkenye (Aronia melanocarpa), Lótusszilva (Diospyros lotus), Pekándió (Carya illinoiensis), Galagonya (Creategus monogyna), Homoktövis (Hippophea rhamnoides), Som (Cornus mas), Csipkebogyó (Rosa canina), Boróka (Juniperus).

Málnafa

Ezüstcseresznye

Valamint ott sorakoztak a színpompás mérgező bogyók is: Hóbogyó (Symphoricarpos albus), Tűztövis (Pyracantha coccinea), Tiszafa (Taxus baccata), Alkörmös (Phytolacca acinosa), Mocsárciprus (Taxodium distichum), Nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), Fagyal (Ligustrum), Kecskerágó (Euonymus), Mirtuszlonc (Lonicera nitida), Vadszőlő (Parthenocissus tricuspidata), Madárbirs (Cotoneaster),Iszalag (Clematis), Lilabogyó (Callicarpa bodinieri), Magyal (Ilex aquifolium), Japánbirs (Chaenomeles speciosa).

Látható, hogy a lista nagyon hosszú és kimeríthetetlen. A fajtákkal kapcsolatban sok érdekességet vetettünk fel, így kis kertész palántáink nagy érdeklődéssel szívták magukba a kertészeti ismereteket.
A foglalkozás második részében egy régi jó hagyományt elevenítettünk fel, mégpedig a kukoricamorzsolást. Repültek a szemek szerteszét, de vidáman bújtak a kis fejek a szakajtó fölé. Ezután a morzsolt kukorica mellett különféle magokból - amiket szintén felismertettünk -, magvázát készítettek.
Minden gyermek örömmel, feltöltődve, sok-sok tudással távozott.

Bodza tehenünk, avagy a tanyasi tejautomatánk, ahogy a városi vendégeknek szoktam magyarázni, mint azt már elmeséltem róla, teljesen vad jószágként került hozzám, s bár már mondhatni, megszelídült, még mindig sok dologban megmutatkozik a csordában való neveltetése. Egyik ilyen jellegzetessége Bodzának, hogy nem lehet berakatni. (Azaz nem fogan inszeminátor által, magyarul: mesterséges megtermékenyítéssel.) Tegyük hozzá mindenképp, hogy ez teljesen normális viselkedés és hozzáállás az ő részéről, és mint oly sok esetben, itt is a világgal van probléma. Pár évtizeddel ezelőtt még természetes volt faluhelyen, hogy egyrészt: minden háznál volt tehén, másrészt minden faluban volt egy bika, akinek feladata a falu teheneinek viszonylagos rendszerességgel való megtermékenyítése. Ma már – mily meglepő – ez nem így működik. A közjót szolgáló bika megszűnt létezni, s általában csak a hizlaldákban, vagy a nagyobb tehenészetekben találunk hím ivarú szarvasmarhát. Előbbi helyre nem érdemes megpróbálni bevinni egy folyató (ivarzó) tehenet, utóbbira pedig mindenféle állategészségügyi jogszabályokra hivatkozva nem engedik be. Az embernek kezébe nyomják az inszeminátor számát, és kitessékelik. Hiába magyarázkodunk, hogy értsék már meg, nem fogan mesterségesen, ez senkit nem érdekel. No, ilyen és ehhez hasonló problémákkal szembesültem én a tehéntartó életem kezdetén. Merthogy Bodzát tényleg nem lehet berakatni (többször próbáltuk). Azt mondták erre a helyi öregek, hogy a bikához szokott tehén csak bikától fogan meg, mert szüksége van magára az aktusra a megtermékenyüléshez (őszintén szólva, ezt meg tudom érteni...!). Persze az, hogy igaza van Bodzának, még nem oldotta meg a problémát. Akkoriban már egy éve nálam volt, fejtem is minden nap kétszer, de értelemszerűen egyre kevesebb tejet adott, s ilyenkor az egyetlen megoldás, ha újra borja születik, s akkor megint visszaáll a rendes, tehéntől elvárható tejhozam. (Nem mintha kizsákmányolnám őt, mert abszolút nem. Megelégszem én a napi tizenöt liter tejjel, nem várok tőle negyvenet, mint az agyonhajszolt nagyüzemi társaitól a gyártulajdonosok.) Vártam én a megoldást, mint zsidók a messiást, s egy szép délután igencsak rendkívüli eset történt. (Ekkor még kettő tehenem volt, Bodza, és társnője Szeder, ez fogja indokolni a többes számot.) Délután sétálok lefelé az akkori legelőre, s látom egy helyen végig van szakítva a villanypásztor-vezeték. Ajajj! – gondoltam magamban, azt feltételezvén, hogy teheneimnek csak hűlt helyét találom, s ekkor ért nagy meglepetés: igen messziről úgy tűnt, a szemem káprázik, s mintha nem nulla, és nem kettő, hanem három darab tehén lenne a legelőn.
Indultam is azonnal utánajárni a dolognak, s amint közelebb értem, láttam, hogy az újonnan érkezett állat nem más, mint az a bika, aki annak idején Bodzával és Szederrel egy legelőn élt egy mintegy négy kilométerre levő tanyán. Samu – így nevezte gazdája, aki a teheneit nem, de bikáját érdekes módon néven szólította – teljes férfias pompájában tetszelgett a lányoknak, akiket nagy lelki nyugalom szállt meg, hogy végre valahára megjött, úgy hiányzott már a…! De megnyugodtam ám én is, mert bár fogalmam nem volt, hogyan fogom fejni a teheneket, az már biztos volt, hogy nem maradunk borjak nélkül. Befoldoztam a villanypásztort, aztán hívtam Samu tulajdonosát, milyen sürgősen akarja elvinni innen. Mivel Samu nem volt egészen megszelídítve (egyáltalán nem volt), ezért nem is volt sürgős a gazdának a hazaszállítás – szerintem főként azért, mert elképzelése sem volt, hogyan kezdjen neki. Így tehát közel egy hónapot élt nálunk a bika, három gyönyörű bikaborjút nemzve teheneimnek (Szeder ikreket ellett akkor).
Mikor már igazán kezdett nyűgös lenni a két részletben fejés (egyszerre csak egy tehenet lehetett kihozni, máskülönben Samu utánuk jött), elhatároztam, hogy Samut visszavisszük. Igen ám, de hogyan? Végül a gazdája odaadta a lószállítóját, azt fölakasztottuk egy terepjáróra, s már csak Samu lószállítóra való föltevése maradt hátra. Erre a feladatra egy bátor férfijelentkező sem akadt (akkoriban ilyenek voltak körülöttem, na). Annyira én sem voltam bátor, hogy megpróbáljak kötelet tenni Samu szarvai köré, ahogyan a szarvasmarhákat vezetni szokták. A minden patás állatnál bevethető örök cselhez folyamodtam: letettem a földre egy vödör korpát, és vártam. Amikor Samuban a kíváncsiság legyőzte a bizalmatlanságot, szépen odasétált a vödörhöz, és habzsolni kezdte a finomságot. Ekkor odamentem én is, s egy kicsit előrébb, a lószállítóhoz közelebb tettem a vödröt. Samu hamar rájött, hogy csak akkor fog abrakot kapni, ha szépen követ engem, s akkor tíz méterenként megkínálom pár falat erejéig. Alig fél óra alatt el is értük a lószállítót, ahova a vödör bűvkörében létezve már minden huzavona nélkül besétált. Amint bent volt, kislisszoltam elöl a kisajtón, a bátor férfiak pedig fölcsukták a hátsó rámpát, hogy ki ne menjen, ha már egyszer végre bent van. Eddig jó is volt. Gyorsan elindultunk, mert az a tapasztalatom, hogy akár tehén, akár ló, mindenképpen nyugodtabban tűri a szállítást, ha a lószállító mozog, s nem egy helyben vesztegel. Alig ötszáz métert haladhattunk, amikor is Samu megfordult bent (ez abszolút az én hibám volt, mert abban a kis térben kikötni egy ilyen vad bika fejét még én sem mertem), s menet közben kiugrott (nem írtam el, tényleg: kiugrott) a felcsukott rámpa fölötti nyitott részen. Volt ám nagy kavarodás! Végül úgy döntöttünk, nem próbáljuk Samut újra befogni, árkon-bokron át tereltük vissza otthona irányába, ahol pár nap múlva sikeresen be is fogta tulajdonosa.
Ez volt hát az első nagy attrakció a szarvasmarhák kapcsán. A tehenek szépen leellettek, majd, mivel nem volt rájuk igazából szükség (nekem viszont az ellenértékükre nagyon is), Szeder és a három bikaborjú új gazdához kerültek. Így Bodza azóta a lovak társaságában él, szemmel láthatólag igen elégedetten és boldogan. Eljött azonban újra az idő, amikor a napi tejmennyiség kezdett leapadni az elvárható szint alá. (A kíváncsi Olvasó kedvéért: Bodza ellés után napi 25 liter tejet ad, s ez évente nagyjából 10 litert apad magától, tehát második évben már csak 15-16 liter tej van, harmadik év végére pedig szinte el is apad. Ez így természetes. Illetve nem teljesen, mert a természetben, bika mellett évente lenne borja, s azt fél éves kora után nemigen hagyná szopni, hogy a pocakban levő bocira tudjon összpontosítani, tehát elapadna sokkal hamarabb, sokkal magasabb tejmennyiségnél.)
Mit tehettem volna? Samut azóta levágták (rákapott a szökésre, s sok bajt csinált a környéken), közel-s-távol nem volt hadra fogható bika. Különösen nehéz az ügy, mert az aktív (tehát napi rendszerességgel fejt) fejőstehenet nem lehet túl messzire, több napra szállítani az elapadás kockázata miatt. Vártam hát, hogy a Jóisten a kellő időben megint megoldja - s így is történt.
Egy hideg őszi reggelen egy tanítványommal mentem ki az állatokat ellátni, amikor is azt a furcsaságot tapasztaltuk, hogy a lovak a sértetlen villanypásztoron belül vannak, Bodza viszont nincs meg. Ez meglepő, mert bár előfordul, hogy a villanypásztorzsinór anyagfáradás vagy egy figyelmetlen autós nyomán elszakad, de az esetben az egész banda kiszökik, s valahol egy közeli legelőn megáll enni. Most azonban sehol sem láttuk Bodzát, így elindultunk megkeresni. Sétáltunk egy jó darabon, mire egy helyen, ahol nem volt éjjel komoly fagy (nálunk a hegyen volt, így nyom nem maradt), megláttuk a nyomát. Lelkesen követtük hát, s két kilométer után el is érkeztünk egy százhatvan centi magas kerítéshez, amin belül szürkemarhákat tartanak teljes ridegtartásban. A kerítés előtt azonban véget értek a nyomok, se jobbra, se balra, se előre, se hátra. „Mi történhetett Bodzával?” – gondolkodtam hangosan, mert hát köddé csak nem válhatott, elszublimálni sem szokása, de mégis, nyom sehol tovább. Talán csak mi vagyunk nagyon balfékek, merült föl bennem, s elindultam tovább a kerítés mentén a tanyaközpont irányába, hátha találok valami nyomot az út mentén.
Találtam is, méghozzá nem nyomot, hanem magát Bodzát, kerítésen belül (nincs más lehetőség, e kerítést átugrotta) akit éppen, khm, hogy is fogalmazzak, szóval lelkesen hágott egy szürke bika. Ismerős nyugalom áradt szét a lelkemben. A tejprobléma megoldódik, jövőre is lesz kisborjú. Bodza hirtelen aktivizálódott nemi élete ellenére a fejés nem maradhatott el, s bár a tulajdonos megengedte, hogy estig maradjon (ha már beszökött, mindenképp legyen borjú), én csak meg akartam fejni reggel. Ez kérem, annyira nem ígérkezett egyszerűnek. A tanyagazdát kérdeztem, mi a módja, hogy Bodzát kihozzuk onnan. Mire ő közölte, hogy ő ugyan be nem megy a szürkék közé, mert teljesen vadak, különös tekintettel a bikára. Hozzátette még, hogy ha mindenképp be akarunk menni, valami fegyvernek használható tárgyat vigyünk, biztos ami biztos. Így esett, hogy egy akáckaróval felvértezve elindultunk Bodza felé, akiről csak egy-egy rövidke pihenő erejéig mászott le a névtelen szürke bika.
Csodák csodája, gond nélkül megközelítettük Bodzát, s a bikát is sikerült elkergetni (kiderült, hogy csak a szarva nagy, a bátorsága már annyira nem, ha fegyvernek látszó akáckarókról van szó). Hiába kértem, mondtam, parancsoltam azonban szeretett tehenemnek, egy csepp tejet nem volt hajlandó adni, s miközben reménytelenül próbáltam kicsalogatni tőgyéből a finom italt, ő csak bánatos szemekkel csüngött az ötven méterre várakozó bikán, akire oly nagyon vágyott még. Így végül fölhagytam a fejési kísérlettel, s engedtem Bodzát tovább pajzánkodni. Este aztán ugyanezzel a módszerrel befogtuk, s hazaérve már boldogan és könnyen adta a reggeli-esti fejésnyi tejecskét.
Szóval hiába teremnek inszeminátorok minden bokorban, egy szabad állat ösztöneinek, mint azt az Olvasó is láthatja, nem lehet parancsolni. S ez így van rendjén.

In.: A szabadság íze: Bodza kalandjai

https://www.facebook.com/zakadominika

Azt jól tudjuk, hogy a tél közeledtével sok madárfajunk melegebb égtájakra repül, hogy ott vészelje át a hideg telet, de vajon azt is tudja mindenki, hogy a tőlünk északabbra fekvő területekről ahol jóval hidegebb a tél, onnan pedig hozzánk repülnek be menedéket keresve az ott élő madarak?

Így tehát nem csak a nálunk maradt madárkákról , hanem a kis turistákról is jó ha tudunk gondoskodni. A gyakori fajok mellett számíthatunk harkály, fenyvescinege, süvöltő, meggyvágó, fenyőpinty, csuszka, szajkó, őszapó megjelenésére is, ezért érdemes úgy elhelyezni az etetőt, hogy a lakásból ráláthassunk.

A hőmérséklet változása kihat a madarak táplálékválasztására. A magas nedvességtartalmú és alacsony cukortartalmú alma tartós lehűléskor kőkeményre fagy, ezért általában hozzá sem nyúlnak a madarak, az áttelelő kistestű énekesmadaraknak még a csőre sem alkalmas erre. A legjobb, ha különböző magokat tudunk kínálni: cinkegolyót vagy mandulát, mogyorót feldarabolva. A madáretetők már kora reggel megkezdik a kiszolgálást, a hosszú fagyos éjszaka után a madaraknak szükségük van az energia-utánpótlásra, így ahogy kivilágosodik nagy nyüzsgés figyelhető meg a madáretető körül.

Ezek közül is legkorábban a sűrű bokrosokban élő, nagy szemű, félhomályban is jól látó feketerigó és vörösbegy bukkan fel. Néhány óra múlva mindenki felébred, és az etetőhöz merészkedik, csak úgy fogy az eleség! Kora délután már csökken a madárforgalom - ha kisüt a nap, az ágakon pihengetnek a madarak, napozgatnak, tollászkodnak.
Aztán ahogy közeleg az este, ismét odarepülnek az élelemhez, hogy megfelelő energiát gyűjtsenek a hideg téli éjszakára, mikor alszanak.

De a téli madárvédelem korántsem merül ki a madarak táplálék- és vízutánpótlásának biztosításában.
Ennél jelentősen többet tehetünk az odúköltő énekesmadaraknak azzal, ha odúkat is telepítünk az etetők közelébe. Ezek a madárkák ugyanis nemcsak a költési időszakban használják a fák üregeit, hanem életük fontos részét képezik a szélvédett, hőmérsékletileg kiegyensúlyozott éjszakázó helyek, amit a cinegék és a verebek - túlélési stratégiájuk végett - hajlandóak még együtt is használni.

Ajándékként pedig megosztunk veletek egy nagymamától örökölt, házilag is elkészíthető madárfinomságot, aminek az a neve, hogy:

Téli madárkalács
250 gramm kemény növényi zsiradékot megolvasztunk. Egy tálba összekeverünk 170-170 gramm zabpelyhet, aprított diót, búzadarát, növényi magvakat és mazsolát. A keverékből 5 kanálnyit félreteszünk, a többit leöntjük az olvasztott zsiradékkal, majd lehűtjük. Amint a zsír keményedni kezd, nedves kézzel golyókat formázunk belőle és középen zsinórt fűzünk keresztül. A maradék magkeveréket újságpapírra öntjük és meghengergetjük benne a golyókat. Máris kiakaszthatjuk elérhető helyre a madaraknak!

Jó madarászást Mindenkinek!

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás