Faluság

Bevásárlólista - hozzávalók.
Három napja sütünk, előkészítünk.
Tervezés - folyamatos variálás.

Jónást egyre inkább érdekli a zongora belseje is, ő készítette a fotót

Hajnalban kipattan az ember szeme, annyi a teendő. Szoknyatánc a konyhában és a konyha körül: konyhapult-sütő-mosogató-füstölő-pince csillagvonalában zajlik a nap.
Nőnek lenni életművészet: hajnali bevásárlás után reggeli előkészítés és napi megvalósítás. Közben a szokásos itthoni ritmus megtartása: reggeliztetés, ebédeltetés, vacsoráztatás, közben kicsi gyümölcs, kicsi finomság (és mosás, és teregetés.... a vasalni valót eldugtam a kályha mögé....) - tulajdonképpen kétféle ritmus egyszerre: a tevékeny várakozás és a mindennapiság.

Mindenévi betlehemi figurák készítése színes gyurmából

Jakab minecraft báránya

Janka újraértelmezett Máriája

Ügyes kezek olykor segítenek, olykor akadályoznak - asszonyi intelem önmagamnak: így jó. Együtt jó. Ez már jó. Csak így jó. Ez már csak családi. Ez már a család.
Az elmúlt hét a Gyere cica, ütközünk össze! hangulatában telt (gondolom a legtöbbünknél): gyerekeket reggel elszállít, munkába rohan, kapkodva ünneplőbe átöltözik (büdös lábra tiszta harisnya és szoknya) és átöltöztet - minden délután fellépés, közben begyújt, elpakol, életteret teremt, az uzsonnáról sem megfeledkezni, mert éhes gyereknél és felnőttnél (férjnél) nincsen rosszabb, este hazaesik, vacsora (legalább a gyertyákat nem felejtjük el), fürdés és gyerekmasszírozás közben az elalvás ellen küzdeni, mert a holnapi napot is elő kell készíteni. És akkor azzal szembesültem, hogy egy átlag család egész évben ebben a tempóban él. A gyerekek arról számolnak be, hogy osztálytársaik rendszeresen este 7-8 körül érnek haza (szülővel vagy anélkül), és tulajdonképpen - mivel reggeli a futás miatt nincsen - csak a hideg vacsora közben találkoznak a családtagok. Nekünk egy évben egy hét ebből a tempóból bőven elég. Egymásból viszont még mindig nem. Családi jó.

Amikor a dolgok végül elrendeződnek....

Kép: Nagy Anita, hang: Kovács Jónás

Mostanában amikor fákat ültetek, nem arra gondolok, hogy na, ő túlél engem, hanem arra, hogy na, ők túlélnek minket. Próbálom nem drasztikusan megélni a helyzetet, ezért is használtam ki a temesvári Simultan fesztivál felkérését arra, hogy kicsit utánanézzek az emberi civilizációt követő - inkább művészeti - világról alkotott képünknek, hiszen csodálatos lény az ember: nemcsak önnön pusztulását, de az önmaga utáni világot is megkölti! A témában szerzett ismereteimet egy előadásban mutattam be.

Monumentul Învingătorul

Az idei eseménysorozat programadó címe ugyanis úgy hangzott, hogy "There will be a time, when it will not be", vagyis szabadon: egyszer lesz, hol nem lesz – a témánál vagyunk. Abból indultam ki, hogy utánanézek, egyáltalán mit takar a poszthumán, vagyis a humanitás utáni világról alkotott képünk. Maga a fogalom már több mint száz éve megjelent az irodalomban, amikoris az állatok által is mutatott, de amúgy az embereknek tulajdonított állapotok, pl. félelem, irígység stb. megszűntetésével létrejött emberentúlit jelöli (lásd Maurice Parmelee Poverty and Social Progress c. könyvében, a 319. oldalon). Katherine Hayles 1999-es How We Became Posthuman? c. könyve viszont a ma ismert fogalmat használja: már most kiborgok vagyunk, ahogy érzékelésünk és cselekvésünk testünk és számítógépes rendszerek együttesére épül (kicsit hasonló lehet a felütése a nemrég megjelent, A poszthumanizmus változatai c. könyvnek is). Leírásában számomra legfontosabb jelző, hogy a poszthumán gondolkodás a tudatot epifenoménként képzeli el, vagyis egy olyan fenomén "mellékhatásaként", ami nem hathat vissza az őt kiváltó jelenségre. Véleményem szerint azonban a civilizáció átmentésében épp az olyan tudatformát keressük, ami bármikor tárgyiasulhat, visszahatni képes az őt létrehozó szellemi világra.

A fesztivál helyszíne, a Corneliu Miklosi múzeum

A gondolatmenet a poszt-civilizáció témaköre felé vezetett: egy olyan vízió ez, melyben a jelenlegi technikai fejlődés megáll (ez az, amit egyre többen kezdenek végre pedzegetni), az emberiség pedig a már létrehozott eszköztárral életvitelében visszatér az iparosodás előtti világba: vagyis elvileg megőrzi műveltségét és infrastruktúráját, de feladja civilizált életmódját. Élesen elhatárolódik az elgondolás a neo-primitív életviteltől abban, hogy nem a technológiát utasítja el, hanem annak nem megfelelő használatát (lásd itt). Sokat olvasunk újabban a nem-növekedéselvű gazdaságról (pl. itt), de ugyanúgy elterjedőben a csináld magad kultúra is: nos, valahol itt érnek össze ezek a folyamatok.

Magnetoceptia

Hasonló, talán a posztcivilizációnál kevésbé drasztikus megközelítés a hiányontúli (post-scarcity) vízió is: egy általános jómód nem igényli az emberek aktív közreműködését, akik így robotokra bízott - utópikus - életüket élhetik (Charles Barbour 2012-es The Marx Machine: Politics, Polemics, Ideology c. könyve nyomán). Nekem az a gondom ezzel, hogy erre már nincs esélyünk, ezzel elkéstünk: a hiányontúli gazdaság kialakítását igénylő fejlettségi szintet és technológiai kultúrát még nem értük el, de a továbbhaladás a meglévő úton sem lehetséges. Valahol a hiányontúli és az anti-civilizációs modell között kellene utat találnunk úgy, hogy

• megőrizzük a racionalitásunkat és optimalizáljuk a fogyasztást
• újrahasznosítunk, előnyben részesítjük a lokális, kooperatív, reális és természetközeli termelést, megőrizzük technológiai érdeklődésünket
• megosztjuk a javakat, legyenek azok fizikai vagy szellemi termékek (open sourcing)

Az előadás e ponton kisebb beszélgetéssé alakult át, ahol az alábbi kérdéseket tettem fel:

• létezhet-e egyáltalán a világ emberek nélkül?
• és emberekkel?
• keverhető-e a technológiai eszközök használata az iparosodottság előtti életformával?
• hogyan készülhetünk fel a civilizáció utáni időszakra?
• hogyan hagyhatjuk hátra az ismeretlen számára olvasható formában digitális kultúránkat és tudományunkat?

A fesztivál további sajátossága a koncertek utáni kérdezz-felelek, most épp Alain Wergifosse-val

Az előadás második részében több olyan munkát mutattam be, amelyeket a Faluság olvasói már ismerhetnek (pl. ez vagy ez), így ezeket most nem részletezem, hanem azzal zárnám az összegzésemet, amit a beszélgetés után a résztvevők kiemeltek: hogy milyen jó az, amikor nem a klímadepresszív emberségvége vagy a mulassunk még egy utolsót hangulat erősödik, hanem az emberre amúgy jellemző örök reményt tápláljuk inspirációkkal és az alkotási ösztön túléltetésével; valamint hogy talán épp a technológiai korszak most megélt napjai irányítják rá sokunk figyelmét a természeti világ iránt mutatott alázatra és alkalmazkodásra.

Az előadás diái

Végül röviden a Simultan-ról. Ez egy, immár 14. alkalommal megrendezett nemzetközi kísérleti művészeti fesztivál, ami a kezdetektől fogva tematikus kérdések mentén válogat a világ elektronikus zenei és egyéb művészeti alkotásai közül. Az évek során szépen kinőtte magát, mára külön szervezőirodája és állandó foglalkoztatottjai vannak. Őszintén szólva, ilyen típusú és ennyire szigorúan kézbentartott programsorozatot nemigen tudok mondani itthon talán az Átlátszó hangon és Ultrahangon innen.
Idén egy régi villamosdepóban rendezték meg a programokat (lásd a 2. képen), amelynek felújítása a 2021-ben esedékes kultúrfőváros projekt része egyben (ott is, hogy mondjam, hozza a tipikus tüneteket: művészeti vezető felmondása, túldimenzionált elképzelések stb.). Túl kell esni rajta.

Nekem ajándékoztak egy kerékpárt a tűzvészben odaveszett darab helyett. Ehhez be kellett mennem Budapestre, hát fölkerekedtem. Aztán a városon belül kellett utazgatnom egy kicsit.
Mosolyogtam a világra, s az visszamosolygott reám:
a komor beton aluljáróban fiatal fiú pengette gitárját. Nagyon szépen játszott. Megálltam, hogy előkerítsek minden aprót a táskámból-tárcámból, s ezalatt hallgattam őt. Aztán azon kaptam magam, hogy már rég elővettem a pénzt, de még mindig csak állok. Nekitámaszkodtam a rideg betonfalnak, s megbűvölve hallgattam a gitárszót. Ekkor már a zenész is engem nézett, kérdőn, mire nem szóltam, csak intettem: igen, igen, még egy dalt! Hosszan játszott még, énekelt is, s a végén, amikor megköszöntem neki és bedobáltam az arra szánt fémpénzeket a kalapjába, akkor derült csak ki számára, hogy magyar vagyok magam is (addig turistának vélt – a helyieknek nincs idejük őt hallgatni). Váltottunk pár kedves szót, aztán játszott tovább, hogy mások szívéhez is elérjen a Dal.
Sétáltam tovább, két fonott copfommal játszott a szél, amikor egy fiatalember a villamosmegállóban rám nézett, s őszinte lelkesedéssel kijelentette, hogy „Szépen van befonva a haja, kisasszony!”. No, mondom magamnak, manapság a kisasszony szó legalább olyan ritka, mint a fonott copfos leányok a fővárosban. Egyre emelkedettebb hangulatban mentem, mendegéltem tovább.

Faragó Klára Dominika című képe

https://faragoklara.weebly.com/megvaacutesaacuterolhatoacute-keacutepek--pictures-for-sale.html

Később sorba kellett állnom egy jegypénztárnál, ekkor már az új biciklim társaságában - melyért ezúton is köszönetet mondok az adományozónak. A pénztáros hölgy bűbájosan mosolyogva magyarázta el, hogyan tudok utazni a kerékpárral együtt, mennyibe fog kerülni az adott szakasz, és a többi fontos tudnivalót (oly’ ritkán tömegközlekedem, hogy rám fért e felvilágosítás). Majd a vonaton a kalauzzal is kedvesen elbeszélgettünk (a kerékpárnak nem is számolt föl jegyet, pedig állítólag kellett volna).
Majd a maradék úton hazakerekeztem szépen, s nagy meglepetésben volt részem idehaza is. Ugyanis még elindulásom után nem sokkal kaptam a hírt kedves szomszédaimtól, hogy egy óvatlan autós (quados, motoros, ki tudja?) elszakíthatta az egyébként bekapcsolt villanypásztoromat, állataim eképpen szétszéledtek. Mit van mit tenni ilyenkor, derűsen intéztem tovább a dolgaimat, megnyugodván, hogy a lovaimat egy közeli tanyán már megfogták, és gondoskodtak róluk. Csak tehenem flangál szabadon a nádasban, mondták, nem engedi magát megfogni. Sebaj, szépen hazamegyek, aztán megfogom, gondoltam. Jól megizzadva a most még szokatlanul erős napsütésben föltekerek a dombra, s látom, hogy az én hűséges Bodzám a leszakított villanypásztor vezetéken belül áll a szokott helyén, s békésen kérődzik. A csavargást elunva szépen visszasétált, hogy idehaza várjon engem.

Kívánhatna-e az ember ennél több kis Csodát egy napra?

In.: A szabadság íze: Fővárosi csodák
https://hu-hu.facebook.com/zakadominika/

Kinyílik a szeme a világra.

Nálunk viccesen már nem azt kérdezzük, hogy ettél-e almát, hanem azt, hogy Budai Domokost vagy pedig Gálát ettél.
Ismerethalmozás. Differenciálódás. Tudás.

Budai Domokos

Gála

Irodalmi művekről beszélve elengedhetetlen, hogy a kezünkben legyen a könyv. A tárgy, az objektum. Megmutatás. A digitalizálás problematikája. A tárgy konkrétsága. De a képernyőn is meg lehet mutatni magát a szöveget. Létezésformák. Létezésspecifikumok.

Épületvakság. A gyerekeket meg kell tanítani látni. Meg kell mutatni, hogyan lehet észrevenni a dolgokat - ehhez ugyebár nyitott szemű felnőttnek kell lennünk, aki észrevesz, aki megtanít észrevenni. Aki megmutatja a homlokzatokat, azokon a táblákat, de még a tetőket is. Azt hiszem, az élet legtöbb területén vakok és süketek vagyunk.

Úton lenni tudni. Gyerekként és fiatalként sokat autóztam apukámmal. Nem egy szószátyár típus, de útközben mindig mutatott dolgokat: fényeket, állatokat, táblákat, útlefagyásokat. Más autósok mozgásait mindig megmagyarázta: nézd, ez előttünk lévő nem tette ki balra az indexét, de mivel lassít és egyre bizonytalanabb a mozgása, ráadásul kissé balra húzza a járgányt, tuti, hogy váratlanul be fog kanyarodni - és úgy lett.
Nézd, előttünk annál az erdőnél a kanyarban megcsillant a napfény az úttesten, mintha röpke délibáb lenne, tuti, hogy le van fagyva - erdőrésznél és hídon mindig számíts lefagyásra - és úgy volt.

Szak- és tudományterületek. Összekapcsolni a gyakorlatot az elmélettel. Összehozni az írót az irodalmárral, a néprajztudóst a falusi emberrel. Megmutatni az elméleti botanikusnak a fűkaszát. Polihisztorság. Egymásra nyitni őket, hogy térben láthassunk.

Gyerekkoromban megpróbáltak minket arra tanítani, hogy egyszerre egy dolgot csinálni, azt viszont kitartóan. Hát kérem nem. Sokféle dolgot és sokfélén mélyebb tudással - ez azért is jó cél, mert biztos sohasem unja meg az ember (és persze, sohasem éri el - dehát kellenek a távlatok, ugyebár).
Régimódi apukám egyszer majdnem visszafordult az ajtóból, amikor éppen arra a mondatra érkezett meg hozzánk: kislányom, de hiszen egyszerre több mindent is tudnál csinálni, hát nőből vagy, nem?

Amit Balázs csinál a Bütyköldéken, azt kéne minden egyetemi szakon megvalósítani: a hallgatók igenis tartsanak kisebb és nagyobb gyerekeknek szakköröket. Több legyet és egeret is le lehetne ezzel a módszerrel csapni: megvan az utánpótlás, megvan az egyetemi hallgatóknak a pedagógiai és szakmai tapasztalat, megvan a fiatalokban a vágy, a cél, hogy mifelé is lehetne haladni, megvan az áramlás a két világ között, létrejöhet párbeszéd - kölcsönhatások.

Jolánka nagyon szereti/nagyon nagy hatással van rá egyik osztálytársnője, Ada, akinek ugyanolyan tankönyvei vannak, mint az osztály többi tanulójának, csak az ő betűi Braille-írásosak. Már tavaly, első osztályban is lyukasztgatta Joli a papírt, így készítve neki üzeneteket, rejtvényeket, kedvességeket. Jolán idén már csak néha-néha használja a kinyomtatott Braille-ábécét, fejből ír Adának. Az öreg asztallap résébe szúrva ceruzával vagy horgolótűvel lyuggatja a papírt. Mindenkinek azon a nyelven üzenni, amit ért. Megtanulni a másik nyelvét, hogy üzenhessünk.

Kép: Nagy Anita, hang: Kovács Jónás

Amikor a szálak összeérnek, de nem gubancolódnak, hanem szövedékké rendeződnek.
Az egyik szál: nemrégen ismerhettem meg személyesen Klárát és az ő mindent átható leheletfinom, mégis természeterős nőiességét, ami képeinek is sajátja.
A másik szál: szokásos autodidakta tanulóköreimet futottam éppen vegetációtan témában, amikor megtaláltam Lengyel Attila sokdicséret kutatói blogját és vettem egy nagy entert és írtam neki. Persze, számítottam én erre: semmi válasz. És persze, a női megérzések (vagy csak az idült optimizmusom) azt súgta, hogy nem kapta meg a levelemet. Újra. (Szabadkozás: mi van, ha csak diszkrét a pasas és hallgatásával jelezte, hogy nem tetszik neki a blog.) Aztán megérkezett a válasz: hátán a kisfia.
A harmadik szál: mikor megvettük az ellendi házunkat, úgy irtottuk a bozótot, hogy közben négyeske (Jolánka) a hátamon aludt, nekem pedig nemcsak a három másikra, hanem őrá is nagyon figyelnem kellett, nehogy egy visszacsapódó lián megüsse az arcocskáját. (Rozi néni és Kati néni a mai napig emlegetik a látványomat....)
Maga a választás-szövet: ezért kértem Klárától mára ezt a képet.

Faragó Klára Vagyok. 2009 óta készítem a képeimet. Hosszú évek alatt kísérleteztem, fejlesztettem ki ezt a technikát. Természetes anyagokból dolgozom. Sokat járok a természetbe, ahol örömmel gyűjtöm a szebbnél szebb alapanyagokat, melyeket felhasználok a képeimhez. Faágakat, kérgeket, gyökereket, magokat, különleges formájú terméseket.

https://faragoklara.weebly.com/megvaacutesaacuterolhatoacute-keacutepek--pictures-for-sale.html

Hilde Edvardsen (NTNU-diák) - Small but Red (agyag és pigment, 4x2.5cm, 2019)

Ha netán arra gondolnál, hogy fenn északon biztos hidegebb van mint nálunk, akkor egy Norvégiában tett látogatás könnyen felülírhatja ezeket az előfeltevéseket. Persze nem árt a nagykabát és a vízálló cipő, de azért a sapkát meg a kesztyűt itthon is lehetett volna hagyni.
Ezek mellett viszont a további közhelyek ma is érvényesek, mint pl.
1) Norvégia igazán drága ország. Minden 5-6x annyiba kerül, kivéve a benzint (az inkább 1.2x, vajon miért) és állítólag az ikeás cuccokat. Felmerült amúgy bennem az a gyanú, hogy nem is az ország drága, hanem a norvég korona árfolyama túl jó, így ha egy korona 35 helyett mondjuk 7 ft-ba kerülne, akkor kimondottan olcsó hely lehetne, ami által még több sört ihatnának a külhoni egyetemistáink. De így inkább beosztják. Beosztjuk.
2) Azon az égövön télen sötét van. 1-1 órára azért van valamiféle derengés, de nehéz úgy értelmezni, hogy akkor most az a nappal. Mindezek ellenére az ottlakók igazán jókedvűek, nagyon kiegyensúlyozottak és pontosak. A gyerekeket sem zavarja, hogy a kum sötétben rohangálnak iskola előtt és után (netán alatt) az udvaron. Igazán kemény életet élnek, de még így is, számomra egészen rejtély, hogy hogyan készítenek el ilyen körülmények között pl. egy épületet. Vagy bármit, ami nagy és kinti. Ráadásul mindezt teli vidám színekkel. Csakazértis.

Úgy kerültem oda a múlt héten, hogy tavasszal jelentkeztem a Web Audio konferenciára előadni, aminek előzménye az volt, hogy idén januárban mutattam be sokat dédelgetett hang-operációs-webrendszeremet, a Makkerónit a madridi ICLC-n, és ugyanezzel a lendülettel arra gondoltam, hogy egyéb webes ujjszüleményeimet is előtárhatnám a Trondheim-be szervezett WAC jóhiszemű résztvevői előtt. Így aztán beadtam a tervezetet a szervezőknek, akik végül elfogadták az anyagot, így mindenféle egyéb kalapozás segítségével ki is tudtam menni bemutatni a poszteremet meg egy workshop keretében a makkerónit.

Utcakép, déli napsütésben

Egy méretes faházikó

A katedrális

A város ad otthont a norvég tudomány- és technológiai egyetemnek (NTNU), ami méltán viseli ezt a nevet: 40.000 feletti hallgatói létszámával az ország legnagyobbja. Masszív infrastruktúra, és olyan modell, amivel egyetemi-ipari kapcsolatok kiaknázhatók.

Kampusz

Villamosmérnöki kar

Könyvtár a művészeti karon

Véletlenszerű folyosó

A Web Audio konferencia alakulását tavaly óta követem. Mint a többi, 3 vagy 4 betűs rövidítésként létező konferenciasogóra, ez is vándorol a világban a különböző fogadóintézmények között, és ahogy évről-évre alakul körülötte a szervezői testület, úgy válik egyre inkább szervezetté az egész. Az idei évben az NTNU zenetechnológia szakja, egészen pontosan az ott dolgozó Anna Xambó vállalta fel azt a szervezői megamunkát, hogy csapatot építsen a szervezői feladatok köré, a felhívásokat közzétegye, a beérkező anyagokat szortírozza, értékelésüket menedzselje, felkérje az előadókat, gyűjtse a szponzorokat (igen hatékonyan! a Mozillától kezdve a Spotify-ig sok-sok nevet találunk a listán), szervezze a helyszíneket, a kaját, és hát egyáltalán, lebonyolítsa ezt az egészet. Nem irigylem, inkább ámulom az ilyet.
A megnyitó performansz és fogadás a városházán volt (igen!), mintha mi sem lenne természetesebb, hiszen az egyetem és a városvezetés együtt lélegzik. És mert tök evidens, hogy a vendégeket a város fogadja. Ez a gondoskodás végig jelenvolt, egészen konkrétan három napon át 9-22h között állandó programunk volt. Minek is csavarognánk a város utcáin a sötétben.

A web audio egy leendő szabvány, amit egyre több böngésző elismer, és így képes nemcsak hanglejátszásra, de szintézisre, szűrésre, akár ambiszónikus szpacializációra. Mivel a böngészők nyelvén kell beszélnie, ezért érthető is, hogy fejlesztésében a Firefox és a Chrome készítői által delegált programozók vesznek részt. Évről-évre látszik, hogy a technika fejlődésével együtt a lehetséges alkotások tere is bővül. Kezdetben annak is örültünk, ha egy számítógépes hang-alkalmazás, pl. egy szintetizátor megjelenik a weben (pl. a Moog-doodle), aztán feltárult a hálózati kooperáció, közös zeneszerzés világa (pl. a Plink), most újabban pedig a disztributív performansz, vagyis a kapcsolódó készülékeken (=okostelefonok) szétszórva megszólaltatható előadások tűnnek fel egyre gyakrabban (lesz több is később, most példaként: SoundSling). Mint ahogy a nyitó performanszon előadott darab is, ami a rácsatlakozó közönségnek különféle mozgásokat kiváltó üzeneteket ad, ezáltal a megszólaló hang egy mozgó hangszórócsoporton és az előadók mozgása által alakul tovább:

GrainField (Benjamin Matiszewski és Norbert Schnell, Ircam) előadás - itt természetes, hogy mindenki mobilozik előadás alatt, hiszen ez az előadás része.

Hasonló módon szólalt meg a záró (és megelőlegezem: szuperszuper) open mixer koncertsorozat egyik darabja is, a Future Perfect (Garth Paine) munkája is, de itt a készülékek passzív hangszóró-mezőt képeztek. Mindegyik eset arra utal, hogy vannak alternatívák a sok hangszórós vagy egyszerűen csak: hangos koncertekkel szemben, ráadásul mindezt úgy, hogy aktívan bevonjuk a közönséget, ami bármikor akár le is kapcsolhatja készülékeit.

Future Perfect

Szintén felhasználói aktivitásra építenek a hellyel-közzel augmentatív célú kezdeményezések, vagyis azok, melyek a valóságban hallható hangokat kiegészítik gépileg generált elemekkel. Itt a webesség szerepe nem tiszta nekem (legalábbis a GPS-pozíciókövetést nem tartom annak) azon túl, hogy weboldalon fut (Sounds Aware), és internetről használ hangmintákat. Határeset.

A FAUST online realizációjának bemutatója

Ennél kevésbé határeset sajnos a jelenleg meglévő számítógépes alkalmazások webesítéséből áll. Ez annyit tesz, hogy az eddig már különböző rendszereken elérhető CSound, FAUST, TidalCycles alkalmazásokat tudjuk majd használni számítógépes telepítés és egyebek nélkül, egyszerűen csak megnyitva egy weboldalt. Persze, szuper, stb., de mégis, hiányolom ezeknél azt a pluszt, ami túllép azon az elemi örömön, hogy egyszerűen csak egy böngészőben futnak. Amikor már az x-edik ilyen terv előadását látom, akkor azért vannak gyanúim azzal, hogy már megint házszámot tévesztettem. Ilyenkor jól esik egy kis szkepszis (ugye, a magyarok...), vagy legalább a régi, hálózati zenei konferenciák idejéből eredő víziók, paradigmaváltó ötletek felvetése, mint hálózati kooperáció távoli zenészek között (Miriam Iorwerth), a hálózati akusztika, hiba kreatív felhasználása, az újabb és újabb live coding nyelvek felbukkanása stb. Apropó live coding, erről volt is egy kisebb vita, mármint hogy a nagy nyelvek mellett minek van szükség újabbakra: én amellett voltam, hogy mindenkinek legyen saját live coding nyelve, amit használhat az előadásaiban, mert ez épp olyan mint a házi pálinka/bor/sörkészítés esete: egyéni megközelítést és az alapokhoz való visszanyúlást igényel.

Egy másik nagy és számomra új terület a közösségi adatrendezés, szociális interakció. Itt a különféle alkalmazásokban a felhasználók preferenciáit elemző, rangsoroló algoritmus alakítja a további kínálatot, vagyis a rendszer egésze próbál igazodni pl. az eddig választott hangmintákhoz, és azok alapján ajánlani újabbakat (Jason Smith és kollégái: Combining Collaborative and Content Filtering in a Recommendation System for a Web-based DAW). Ezen a területen érezhető a hangszer-adoptációk és a netes hozzáállás összekapcsolása: talán ez is egy kurrens tendencia lesz majd, vagy pedig egyszerűen csak a közösségi oldalak adta trend (?) becsatornázása.

Próbáltam nem nagyon szkeptikus lenni ezekkel a területekkel kapcsolatban, de még engem is felülmúlt ebben Christoph Guttandin záró előadása, aki a webaudió esetét a webes technológiai ipar leginkább depresszív történeteként értékeli, nemcsak annak köszönhetően, hogy a szabvány kialakításában közreműködők nem értenek a hangokhoz, hanem amiatt is, mert eleve nonszensz, hogy folyamatosan változó rendszerek számára készítünk zenei nyelvet. És tényleg, valahol elég reménytelen az, hogy készítesz egy alkalmazást, ami úgy-ahogy szól a gépeden, de vajon hogy szól más gépén, böngészőjén? hogy fog szólni 1 év múlva? netán 2050-ben? Digitális efemerség, fennmaradás-látszat.

Az előadások hogyismondjam akadémikusságát az utolsó nap egészen könnyen felülírták a panelbeszélgetések, melyek között különösen az accessibility blokk fogott meg. Minden bizonnyal kötelező elem a világ eme felén ezen témakörök megjelentetése (volt sustainibility szekció is, igaz, más értelemben mint ahogy azt mi gondolnánk; és volt diversity workshop is), de mégis, ez volt az első olyan megnyilvánulás az eseményen, ami valós kérdéseket feszegetett és ezáltal mindenkiben felülírta eddigi problémáinak szűkös kereteit: hogyan tudják a látássérültek használni az audio alkalmazásokat és egyáltalán mindezt, amit mi, "látók", fejlesztgetünk? Ami a mi esetünkben felesleges pluszmunka lehet, mint pl. egy képleírás megadása a HTML kódban, az egy nem látó számára a navigáció alapja – csináljatok rendesen kommentált weboldalakat! visszhangzik Monica Ruud NTNU-diák (hangmérnök) kérése. Újra felmerült az ICAD konferenciákon agyontárgyalt, vakok számára készült audio-navigációs eszközök kérdésköre, és az, hogy vajon ezek a tapasztalat- és tudáshalmazok miért nem kerülnek át egyik közösségből a másikba? miért kellenek újabb kutatócsoportok, hogy webes alkalmazások vagy alkalmazásrétegek képződjenek olyan feladatok ellátására, melyeket már eleink 20+ évvel ezelőtt létrehoztak?

Amikor aztán elköszöntünk, fotózkodtunk, workshopoztunk (szerencsére hozzám is jött 3 résztvevő live kódolni), akkor jött el az, amire szerintem senki nem számított így ebben a formában, és ami annyira pozitívra fordította az egész mérleget, hogy akár még tíz dögunalmas paper prezentációt is elviseltem volna (inkább másnap) – ez volt az open mic, egy kis, belvárosi moziban, amire a felhívás néhány nappal korábban érkezett, azzal a céllal, hogy helyi, vendég- ill. távelőadókból véletlenszerűen kialakított 3-4fős improvizációkat szervezzenek. Hát ha csak ez a hét, egyenként húszperces performasz lett volna az egészben, már akkor megérte volna az utazás és az egyebek: amikor azt gondolod közben, hogy miért vártunk eddig? Rizsa helyett kötöttük volna össze hangkártyáinkat, aztán lássuk meg, nosza ki mit kezd a másikkal reálban? Mert mindenki tudott: olyan hangulatokat közelítettek egymáshoz az egymást nem ismerők, és olyan állapotokba kerültünk a szintén improvizatív videókíséret által, aminek aligha volt köze bármilyen hálózatisághoz: mindenki benne volt, részeként, itt.
Csak fotókat tudok mutatni, hátha átjön a hangulat:

Köszönöm az utazás megvalósításához nyújtott segítséget a PTE Utazó Nagykövet programjának, a konferencia részvételi díjának megúszásában a szponzorok Diversity programjának támogatását, a kinti szállásban pedig Labus Máté segítségét és isteni reggelijeit :).

A jobb minőségű fotók a konferencia twitter-csatornájáról származnak.

Kaptam egy alkalmi ruhát (már tizenöt éve mindig ugyanazt variáltam): olyandeolyan zöld (ugyebár a szemem színe, a Jónás készítette medál), amit mindig is szívesen hordok. Klasszikus szabás és anyagválasztás, némi alternatív extravaganciával. Esküvői cipő még mindig jó (a ruhához is), és a tükör előtt állva megállapítom, hogy elégedett vagyok a látvánnyal. Sorolhatnám az érveket: négy gyerek után, x évesen, mindenféle mesterséges fazonírozás nélkül stb.
Miért van az, ha egy kicsit is merek elégedett lenni, biztosan jön a hideg zuhany? Anyuka tüncibünci nagylányának is kedve szottyan felpróbálni a ruha-cipő összeállítást és....
Soha többet nem húzom fel azt az estélyi ruhát!
Sorolhatnám az érveket: négy gyerek után, xx évesen, mindenféle fiatalítás nélkül jó lesz nekem az eddigi variálása - az újat pedig hordja már az új nemzedék. Tündöklések és bukások egy generáción belül.

Anyám és nővérem sejhaja - a mózeskosárban pár hetesen én