Peti unokám a tavalyi év szeptemberében töltötte be negyedik életévét. Még nem volt hároméves, amikor először elvittük édesapjával az első horgászélmény megízleltetésére. Miután ez várakozáson felül sikerült, a bevetéseket (itt, szó szerint) az azt követő másfél évben többször is megejtettük. Jómagam kisgyerekkorom óta szenvedélyesen űzöm ezt a sportot (igen, sportot /fogalomtisztázás a horgászat lényegét és technikáit esetlegesen nem ismerők részére/), Petike apukája is megszállott pergetőhorgász volt gyerekkorában. Így nem véletlenül találtunk rá erre a "szabadidős tevékenységre" Petike részére. Sőt, nem csupán egy családi hagyomány továbbviteléről van szó, hanem ez egy nevelési stratégia részét képezi. De miért is? Korunkban minden erő azon munkálkodik, hogy a legújabb generációt minél távolabb tartsa a természettől, sőt mi több, a természetestől. Ezért aztán különösen fontos most, hogy ne hagyjuk magunkat és ezáltal őket elsodortatni az árral. Nagyon tudatos stratégiákat kell megterveznünk és rendíthetetlenül követnünk ahhoz, hogy legzsengébb utódaink minél inkább a szörnyű fősodor veszélytelenebb, sekélyebb, biztonságosabb parti zónájában legyenek képesek majd maradni. Az egyik kulcs a természethez való kötődés lehet. Nem rossz a hétvégi erdei, vagy vízparti kirándulás sem, de ehhez képest hatékonyságában egy nagyságrenddel magasabb fokozatot testesít meg valami olyan konkrét tevékenység, ami "szakértelmet" feltételez. Nem véletlenül van megtámogatva Petike részére a horgászszenvedély még egy kertészkedő foglalatossággal is, ami ugyancsak szenvedélyévé kezd válni.
A horgászhely megválasztása sem véletlenszerűen történt. A Kerka folyócska egyik olyan parti állásában alakult ki, amit nagypapa dédpapával, majd nagypapa kispapával rendszeresen látogatott a maguk korszakában. Nem véletlenül kerülünk fiammal együtt valamilyen átszellemült állapotba azon a helyen, és akár hiszik, akár nem Petike is megérezte, hogy ez több, mint egy egyszerű, akármilyen folyópart, itt valami misztérium is jelen van.
Télvíz idején horgászati céllal nem látogatjuk, legfeljebb egy-egy rövid kis helyszíni szemlét teszünk. Ilyenkor, a fogási élményeket felidézendő, horgászati és halbiológiai könyvek képeivel frissítjük fel a "szakismereteinket". Egy ilyen alkalommal, nálunk, a nagyszülőknél töltött délelőttöt követően Petike arra kérte az érte érkező anyukáját, hogy hadd vihesse magával a tanulmányozott halas könyvet. Miután erre megkapta az engedélyt, boldogan a nagymamája felé fordult és így szólt: - Ha majd nad leszek, nekem isz halasz konveim lesznek! Meghatódva néztünk egymásra feleségemmel, egy félmosoly kíséretében.
Nem sokkal később részt vettem horgászegyesületünk éves közgyűlésén, ami minden évben egy egyperces, néma felállással kezdődik az előző évben eltávozott horgásztársak tiszteletére. Miután sajnálatos módon az éves statisztika ebben a vonatkozásban meredeken felfelé ívelő pályát mutat, hevenyészett átlagéletkor számítást végeztünk, amiből kitűnt, hogy bizony az egyesületi tagok életkori átlaga meghaladja a 60(!) évet. A magam 71 évével itt még középkorúnak minősülök (még egyszer és utoljára).
Pár nappal ezután fiaméknál beszélgetve, beszámoltam a családnak a fenti szomorú adatokról. A beszámolót azzal a megjegyzéssel zártam, hogy amennyiben Petike felnőttként horgásszá válik, szinte egyeduralkodó lesz a horgászvizeken, mivel a korosztályából nem lesznek konkurensei. Petike egyidejűleg a "Bufalo intelligente" című kedvenc meséjét nézte. Olyankor általában annyira koncentrál, hogy hiába hozzá szólni, nem hallja. Ennek tudatában úgy véltem, hogy teljesen kimarad a diskurzusból. Ezért aztán minden felnőtt meredten nézett, amikor mondatom befejeztekor, mintegy kiegészítésként, megszólalt: - De én mál holgásszá isz váltam....
Amint hazaértünk fiaméktól, azonnal nekiláttam egy színes ceruzás hal-rajzsorozat első tagja megalkotásához. Mindezt azért, hogy amikor nagy lesz, teljes bizonyossággal lehessen "halasz konve".
De! Mivel van neki egy édes másfél éves kishúga, aki még idáig nem került szóba (de ami késik, nem múlik) hogy ő se maradjon rajzok nélkül, számára egyidejűleg elindult egy szárnyas sorozat. Így aztán amikor ő "nad lesz, bisztoszan lesz neki szárnasz konve".
U.i. A rajzokat olaszul feliratoztam, annak megfelelően, hogy én az unokákhoz kizárólag olaszul beszélek és elég sok, tevékenységünkhöz tartozó fogalmat előbb tanulnak meg olaszul mint magyarul. Ha valakit ez netalán megbotránkoztat, azt azzal nyugtatnám meg, hogy a második nyelv legádázabb antagonistája az első nyelv/többségi nyelv/anyanyelv, amin előbb vagy utóbb úgyis mindent megtanul a gyermek.

Tizennégy év után újra kettesben utazni....
Teszem-veszem a dolgokat, és képzelgetem, hogy milyen lesz újra kettesben repülni, bármeddig állni a múzeumban egy festmény előtt, beszélgetve-csendben sétálni, komótosan vacsorázni és egy könyvbe megszakítások nélkül belemerülni.

Pierre-Auguste Renoir: A kertben, 1885

A repülési hercehurca során próbáltam felidézni, hogyan is voltunk képesek ezt gyerekekkel végigcsinálni (Balázs szerint egyszerűen csináltuk és nem gondolkodtunk rajta, az volt természetes, hogy megoldottuk). Az első vacsoránál üdítő volt, hogy csak magunkról kell gondoskodni - légkönnyű vállalkozás. A szálloda szobája, fürdője anyai ellenőrzés nélkül is rendezett maradt. Furcsán kulturált és üres. Akkor döbbentem csak igazán rá, hogy magunk vagyunk. Csak ketten. Egyrészt jó, hogy ketten, másrészt csak. Nélkülük.
Ketten andalogni a botanikus kertben - miért is nem futkároznak körülöttünk? Mi hagytuk otthon őket, vagy már ők hagytak minket magunkra? A múzeumi szemlélődés mintha ácsorgás lenne. Túl hosszan és túl sokáig. Akarom én ennyi ideig nézni ezt a festményt? Micsoda gyűjtemények! A Guernica is azok a képek közé tartozik, amiket a kordon ellenére még két oldalról is őriznek. A mozdulat, hogy megfogjam a zabolátlan kezeket, már értelmét vesztett, ketten fegyelmezettek vagyunk. Annyi megkezdett mondatunk van, amit még nem fejeztünk be, számtalan gondolat, ami még csak félig fogalmazódott meg.... Ízléses, jólformált kifejezések, cirógató szavak és átszellemültség. Lelassulás. Tétovaság.
Csak felnőttként létezni. Az aktivitás átkapcsolása külsőről belsőre. Koncentráltság.

Edward Hopper: Hotel Room, 1931

Függetlenségünk (csatolmányok nélküli dokumentumok) harmadik napjának estéjén (hű, de nagyon rég volt, mikor Balázs az egyetemi rádióban műsorozott, én meg őt hallgatva olvastam.... Húsz év múlva is ez a dal legyen, csak még többen legyünk.... - na jó, segítek az utalás feloldásában: Az Ando Drom Tíz év múlva című Cseh Tamás dal átirata az énekes szerző ötvenkettedik születésnapjára), mikor is Balázsnak még volt ereje koncertre menni, én úgy egyetemista módra bebújtam az ágyba és chips ropogtatás közben azon morfondíroztam, hogy olvassak, vagy inkább filmet nézzek, aztán rájöttem, hogy olvasás után filmet nézni, közben eszegetni a legjobb, na akkor az is megvilágosodott előttem, hogy én most tulajdonképpen lógok. Csalok. Nem ott vagyok ahol kellene lennem - pedig bizony de nagyon jó!
Engem helyettesítenek. Mégpedig teljeskörűen.
Édesanya helyett édesmama kelti reggel a lurkókat, ő készíti elő a reggelit, ő teszi mindenki táskájába az innivalót és a szendvicset. Édesmama még jobb melegre fűti be a házat délutánra, viszont jobban is ellenőrzi, hogy elkészültek-e a leckék, ezért cserében pedig diszkréten nem kérdez arra rá, hogy mennyi idő is van engedélyezve a számítógép használatára, és nemcsak sütit süt, hanem az esti fürdés után még a hátán is viszi az ágyba a legkisebbet. Na puff! Feladták a leckét az édesanya-főnöknek!

Hans Baldung Grien: Three Ages of the Woman and Death, 1510

És bizony sosem fogom megengedni, hogy az ágyban olvasás és filmnézés közben chipset morzsáljanak! Majd csak az unokáimnak!

A hétvégi közös ebéd után Mimi ígéretéhez híven elkezdett mesélni, néha-néha kérdeztem, pontosítottam, ő meg emlékezett:

Öreganyád, a Csicskó mami kézzel szedte ám a csalánt! Fogta a kosarat és hátrament a hátsókertbe, ott kézzel kitépkedte, jó hosszú szárral. A gyökere úgyis benne maradt a földben, arról újra meg újra kihajtott. Mindig szedték a csalánt, minden évszakban. Tudatosan hagyták meg a kert végében. A kacsák szerették a legjobban, de a többi szárnyas is szívesen ette, a libák és a tyúkok is.
Frissen felszecskázták, aztán a kukoricakása közé keverve adták a szárnyasoknak. Friss, gyenge kukoricaszárat is vágtak, azt is felszecskázták, azt is keverték a kásák közé. Más zöldre nem emlékszem, de azt tudom, hogy a frissen kaszált szénából nemcsak a tehenek és a lovak, hanem főleg a lucernás részből a szárnyasok is kaptak. Komposztot nem csináltak ám, minden ment az állatoknak. A növények tápértékét szerintem nem tudták, egyszerűen csak az elődök tapasztalták, hogyha kiengedik az állatokat, akkor azt szívesen fogyasztják, aztán átvették, hogy azt szereti. Így szokták és kész.
Nekem nem engedték szedni a csalánt, nehogy megcsípjen. Hogy miért szedte kézzel? Hát már megszokta a kezük.... (Miért van az, hogy a dédanyámnak különlegesen puha keze volt - én nem emlékszem érdes, durva érintésekre tőle?!)
A Sicca mama (az ükanyám, aki ugye megvárt engem) azért nem szedett csalánt, mert már idős volt, neki ülős feladatai voltak: ült a sparhelt mellett és morzsolta a kukoricát, vagy válogatta szét a krumplit. Ennivaló, disznóknak való, vetni való.
Ők nem itták a csalánt, másra nem használták, a gyógynövényeket nem ismerték, úgy mint mi most, egyedül a kamillát itták, mert azt lehetett kapni.
Juliska néni, akinél sok virág volt, ő lehet, hogy ismerte a gyógynövényeket, de a mamiék állatokat tartottak, egyszerűen nem jutott idő a növényekre. Ló, tehén, disznó, liba, kacsa, tyúk - a ház oldalában volt csak pár szál virág, nárciszra és tulipánra emlékszem, de másra nem.

anyukám és Juliska néni csinosan felöltözve a gyönyörű virágoskert előtt

Ha nem írnám/írnánk le ezeket a történeteket, akkor a feledésbe foszlanának, elenyésznének úgy, mint ahogyan a szoknyáim szitálódnak el rajtam észrevétlenül: a kedvenc alkalmi viseletből így lesz szépen mindennapi, aztán már csak munkás szoknya, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is már rajtam szinte semmi. Pőrén pedig mégsem járhat az ember lánya, nemde!?

dédanyám és nővére, Juliska néni hozzák bé a krumplit

Jaj, annyi de annyi mindent tudnék erről a képről mesélni! Előlegezek pár észrevételt ezzel a fotóval kapcsolatban.
1. Apukám készítette a fényképet.
2. Az udvart tüzetesebben érdemes lenne megvizsgálni: szilárd burkolat nélküli föld.
3. Ruha: a dédanyámnak is már - életkorából kifolyólag- teljesen egyszerű barna, vagy fekete színekben illene lennie, úgy, mint a tőle jobbra lévő nővérének. Az én dédanyámon igaz, hogy a sötét színek dominálnak, de telehintve kisvirágokkal! Az ingblúz pedig elegánsan kétsoros gombolású! Na és a kendő! Már majdnem szemérmetlenül hátracsúszott, még a haja is kivillan a homloka fölött. Huncutság. És hüm, ühüm, észre vettétek a melltartó kérdést?
4. Asszonyiság: döcögés be a kertből a házhoz a nehéz krumplis kosarakkal.
5. Nővériség: a nővér mellett mindig csitrinek tűnő hugica.
6. Nőiesség: testesség, kerekség.

Sicca-mama, az ükanyám

Ma olvasom a hihetetlenül magas színvonalú, de legalább kiemelkedően informatív, színes-szagos reklámújságban, hogy lehet zsebmelegítőt kapni x boltban: 2 db-ot 499 Ft-ért és egyrészt 60 percig is melegíthet, másrészt 1000-szer is felhasználható. Hm. Ezen elmerengek. Nagyanyám a második világháború idején volt gyerek és túl azon, hogy nem járt hozzájuk reklámújság meg nem volt a közelben egy fia bolt se, ahol amúgy sem lehetett volna venni semmit, azt is megtapasztalta, milyen, amikor az ember gyerekkori legjobb barátnőjét elhurcolják, mert zsidó és a család napokig nézi a bevagonírozott embereket, ahogy kétségbeesetten vízért meg élelemért könyörögnek, de nem tehet semmit, mert aki közel akar menni, arra rálőnek. Megtapasztalta, milyen érzés kúszik az ember gyomrába, amikor hallja, hogy jönnek a bombázórepülők. Megtapasztalta, milyen, amikor egy nap egy tál étel jut és jó esetben talán néha kenyér. Megtapasztalta, milyen, amikor a hét gyerek közül télen egyszerre csak egy tud iskolába menni, mert csak egy télikabát van és egy pár cipő, amiben a havas erdőn keresztül le lehet gyalogolni azt a röpke hat kilométert, ami alatt a falusi iskolába beér az ember. Megtapasztalta, milyen az, amikor hajnalban éppen ő a soros és kap a zsebébe egy darab forró, hajában főtt krumplit kesztyű és reggeli híján, hogy az iskolába menet legyen, ami melegíti a kezét és legyen, amit megehet érkezéskor. Hm. Főtt krumpli mint környezetbarát multifunkciós zsebmelegítő. Kell ehhez még valamit hozzáfűzni? Hát én tudnék, de fegyelmezem magam.

Bori Sikeres konyhák írásával már megint érzékeny pontra tapintott rá - bármelyik oldalon is álljon az ember: ha sikeres, akkor azért kell magyarázkodnia, ha meg nem, akkor meg azért. Paradox módon mindkét pólus magányra determinál (hangsúlyozom, hogy csak! determinál), hiszen aki sikeres, az nem tudja megosztani az örömujjongását, aki pedig nem, az nem mer beszélni a kudarcról, vagy legrosszabb esetben nekikezd hevesen irigykedni. Azt hiszem, megint a megértésnél, az elfogadásnál vagyunk, a másik tárgyként/perszonalitásként való kezelésénél. Az irigység, a rosszindulat nem kölcsönösségen alapuló viszonyrendszer, hanem a Te-ből áramló rejtett viszonyulás az Én felé. Ki nem mondott, láthatóan nem tudható, rejtett - éppen ezért fáj: fáj, mert csak érzi az ember, értetlenül fáj, mert csak a mosoly egy-egy görbülésében sejlik fel. Zavarba ejti az Ént, mert a Te nem hívja játékba, hanem játszadozik vele.

A képmutatóknak nem könnyű megbocsátani, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 496. bekezdés

Tanulni egymástól. Megfigyelni (a szituáción kívül lenni és azt figyelni), ellesni (a szituációban lenni és azt figyelni) és alkalmazni (a látottakat új szituációban egyéni módon használni). Az ember legprimérebb tanulási formája. Fossey gorillakölykei. Goodall csimpánzkölykei. A saját gyerekeink. Ha okosak vagyunk, mi magunk.

Tanulom Boritól, hogy akkor is finoman tápláló vacsorát tálaljak az asztalra este, ha amúgy legszívesebben kihagynám az egész procedúrát. Miközben természetesen motiváló és azonnali sikerélményt hozó a dolog, feltéve, ha mindenki megelégedésére szolgált a menü. A bevásárlószatyrok megint tömöttődnek - már alig-alig jön be valami a kertből, de még próbálom nem a kamrában várakozó, vagy a mélyhűtőben lapuló dolgokat felhasználni.

Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer - aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 58. bekezdés

Jóllakatni a családot - sikerélmény. Mindennapi és mégsem átlagos. Munkafolyamat, ami csak akkor kerül reflektorfénybe, ha vendég érkezik a házhoz, ha a kívülálló hirtelen fénycsóvát vetít rá. Belelátás, beleszagolás a másik életébe. Bepillantás. Hírvivés.

A magánélet apró-cseprő örömei, fergeteges-látványos ünnepei ugyanolyan munkafolyamat eredményei, mint a szakmai életé. Sokan azt hiszik, a magánélet csak úgy zajlik magától. Neked könnyű, szerencséd volt! Kortárs szlogen, hogy manapság senki sem szeret dolgozni, mindenki mindent ingyen, előre csomagolva szeretne megkapni. Mintha mindenki úszógumival akarna a hullámokon lebegni, vagy karúszóval versenytávot úszni.
Hosszan lehetne ezt taglalni, jó is lenne egyszer ennek bonyolultságát végigsilabizálni, de fannisan rám tört a példaértékű, (tan)mesélhetnék: hevesen tiltakozom magyar órán, miszerint igazságtalan és nem helyénvaló, hogy én (ÉN!) négyest kaptam a dolgozatomra, mikor én (ÉN!) írtam a legjobbat! Elégedetlenség, harag, nem értés. A profi tanári válasz: igen, te írtad a legjobbat, de semmi munkád nem volt benne, csak a tehetség és kreativitás megmutatkozása volt, és igen, az osztályhoz képest és a tananyaghoz képest ez ötös, de önmagadhoz képest hármas, mivel jóindulatú és igazságos vagyok, megadom a négyest. Utáltam. Aztán megtanultam, hogy nem elég a szerencse, a tehetség (vagy csak rövid távon), mert folyamatosan jó értelemben az élet minden területe munkafolyamat, aminek kezdetén tényleg csak a puszta akarat és hit és a nemisértemmiértcsinálom belső késztetés van. Amikor reggel hatkor már a frissen ültetett gyümölcsfákat öntözi az ember, akkor nem mindig gondol arra, hogy húsz év múlva milyen érzés lesz onnan több kosárnyi termést szüretelni, de homályosan mégis ott van és ez elég, elég kell legyen. És igen, jó lesz mikor majd valaki a családból akkor azt fogja mondani, hogy de jó nekünk!
Azt hiszem, mi hittünk a tanárainkban és önmagunkban is. Különös szeretettel tisztelt német tanárunk azt mondta: ha minden nap megtanulsz száz új szót és úgy és azt tanulod, amit mondok, akkor meglesz a nyelvvizsgád. És persze, meglett. És igen, azóta mindenki szerint nagyon jó nyelvérzékem van. Ehhem.

Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek - föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 65. bekezdés

Komolyan vettük magunkat és a világot.

Az öröm komoly dolog - halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
Ancsel Éva Összes bekezdése, 21. bekezdés

Janka lányom ugyanabba a gimibe jár, mint anno én. (Csókolom Tanárnő!). A biológia a nagy kedvenc. Tegnap hármas dolgozati eredményt kapott. Nem aggódom, egyszerűen tudom, ezzel még munkája van. Neki, magának, teljes komolysággal.
A szárnyai meg már úgyis megvannak.

Több embert ismerek, akinek szárnya van - igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: "Szárnyakkal felszállni tilos!"
Ancsel Éva Összes bekezdése, 139. bekezdés

12 éves fiúként a világ, hát....
nem is tudom....
hát, talán a lego, hát, talán a lego a legfontosabb....
hát, építész....
hát, legóból....
hát, még szeretem, amikor este betakar anya....
hát, azt is szeretem, mikor este megpuszilgat....
hát, az a legjobb, mikor este megmasszírozza a lábam....
hát, legjobban anyát szeretem, csak hát akkor nem, mikor legjobbat legózom és a pillantásából tudom, hogy valami mást kéne csinálnom, csak nem jut eszembe, hogy mit, hát, gondolom tanulni....
hát, szeretem, mikor megdicsér, de őszintén azt jobban szeretem, mikor békében hagy legózni....
hát, rendes vagyok, a legóimat le szoktam porszívózni, ja, az ágy alatt, azt mindig elfelejtem, de a legókat néha le is mosom, hogy tisztábbak legyenek.....
ja, a koszos zokni és alsógatya a szép legóváros mellett, ja, tényleg, az csak anyát zavarja....
hát, idén is legyen citromtorta, de jövőre majd oreósat kérek, jó?
És igen, ha kéred, jövőre csinálok neked oreós tortát, Miminek meg külön citromosat, mert ő 71 évesen sem fog majd más tortát enni, csak és kizárólag citromosat, bár a citromos fagyi még jobb lenne, de ugye az unokák miatt október végén mégsem ildomos citromfagyit enni, lehet, hogy mikor hazafelé megyek a tortázásból, mégiscsak veszek magamnak egy jó kis citromfagyit, de az biztos, hogy ha kicsit nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor egye-fene októbert, mégis inkább citromfagyit és nem tortát fogok kérni a lányomtól, akkor még pacsmagolnia sem kéne, meg aggódni sem kéne, hogy jól sikerül-e, bár egy citromtortán nincs mit elrontani, csak egyszerűen jó sok citromot kell beletenni, nem tudom, miért gránátalmát akar ültetni, inkább csinálna magának végre egy rendes télikertet, akkor nem kéne venni citromot, mert ugye télálló vadcitrom ide vagy oda, a rendes citrom mégiscsak finomabb. Na ugye?
Boldog születésnapot Anya! Isten éltessen Jakab!

200 fős faluban lakni a falun kívül azt jelenti, hogy összetartozunk. A városban még azok is köszönnek egymásnak, akik amúgy látványosan (mivel falun nem lehet láthatatlanul) elslisszolnának egymás mellett/mögött. Viszonylag ritka buszjáratoknak köszönhetően gyalogló ember az első arra járó autóba már be is szállhat.
Fanni tegnapi írásában azt kérte, gondoljunk vissza 20, 30 évvel ezelőttre. Minden stoppos láttán ezt teszem, hiszen akkor, anno megfogadtam, amikor csak tehetem, persze megfelelő biztonsági szűrőt használva, felveszem, akit csak lehet. Tehát felveszem. Olyan emberi törvény ez egyébként, mint a hegyekben túrázva mindenkinek köszönni: lehet, hogy ő az utolsó ember, akit láttam, de az is lehet, hogy öt perc múlva ő fogja megmenteni az életemet. Vagy én az övét. Kiszolgáltatottság. Egymásra utaltság. Bizalom.

Fanni a minap küldött nekem Jánossomorjai cikóriakávét (mivel elpanaszoltam, hogy sehol sem lehet jó cikóriát kapni - a postás Lalit külön szeretem, mert amorfabbnál amorfabb érkező/induló csomagjainkat mindig a kellő tapintattal és humorral kezeli), amivel prousti magaslatokba emelkedtek prózai gondolataim - átröpül az ember az időn!

A cikória a mezei katáng nemesített változata

Gyerökkori kedvenc reggelim a langyosra melegített, tejes cikóriakávéba áztatott kiflikarikák voltak. Közben pedig a Nők lapját olvastam, természetesen nagyanyáméknál. A nőiség, a család, a gyereknevelés akkoriban még nem volt számomra központi téma, de a bennük lévő meséket mindig elolvastam. A keresztrejtvényt pedig úgy fejtettük a mamámmal, hogy én kérdeztem, ő pedig válaszolt - én voltam az íródeák, mivel ő már az ebédet készítette.

Nos, hogy Fanni tündérkezeivel még nekem is csomagolt, ki kell jelentenem, hogy gránátalmát ültetni pedig igencsak jó ötlet!

Pécsett két gyönyörű, idős bokorról is tudok, melyek jókedvűen hoznak termést: az egyik a Belvárosi Óvoda kertjében, a másik pedig a Ferencesek utcájának egyik belső udvarában található. Tényleg finom! Ültetek!
Itt az egyik megfelelő alkalom előkészíteni az unokák uzsonnacsomagját!

Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!

Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...

avagy
Anyám és én - változnak az idők I.

Bevillanó emlékképek akkor:
...
anyám: Kislányom, teregesd már ki a ruhákat! Már fél órája lejárt a mosógép!

én (mint fülén ülő kamasz): Tessék, Anya? Mit mondtál?

anyám (mint kicsit feszültebb anya): Már harmadszor kérlek meg, a füleden ülsz? Lejárt a mo-só-gép! Teregess ki, légy szíves!

én (mint ráérős kamasz, aki mateklecke helyett épp levelet ír saját szobája csendes magányában): Jó, jó, csak előbb még be kellett fejeznem a matekot meg nem is hallottam, hogy szóltál.

anyám (mint egyre idegesebb anya): Akkor most csipkedd magad, utálom a vakarózást, már teríteni kéne a vacsihoz!

...

anyám: Te meg mit csinálsz itt még mindig? Kész a házid?

én (úgy is, mint ráérős, egyszersmind tenyérbemászó kamasz): Még nincs, de hát azt mondtad, mosogassak el, nem?

anyám: Persze, de hát hány óráig akarsz itt nekem mosogatni? A többiek már ágyban vannak! Mit tudsz hat tányért egy órán át mosogatni!? Ne álmodozz, hanem haladj, utálom a töszmörgést!

...

anyám: Istenem, mi tart ennek a szerelőnek ennyi ideig? Én már rég megjavítottam volna nemcsak a mosógépet, de az egész elektromos hálózatot!

én (mint mindenlébenkanál kamasz): Anya, ne már, mindig ez a rohanás! Legalább ő hagy magának időt, hogy valamit jól megcsináljon, aztán tíz évig megint működni fog a mosógéped.

anyám: Te csak ne szólj bele ebbe is, te is folyton vacakolsz és mindig valami rózsaszín ködben lebegsz! Na, szálljunk le a földre, haladjunk, mert sose lesz ebből a vacsiból így semmi! Utálom a töszmörgést!

...

és most:

Ádám (mint fiam, akinek a "szerelem" szóról az jut eszébe, hogy "szerelem az áramkört/lámpát/ledeket/stb."):... és ha ideteszed ezeket a ledeket, akkor megint felvillannak, látod, Mama? De ha most a zöldet kiveszem, akkor meg ezek kicsit villognak, nem értem, miért villognak ezek, Mama, az előbb még rendesen működtek!

én (mint Mama): Ádámkám, nagyon szépek, de fogalmam sincs, miért villognak, viszont fel kéne porszívózni. Megcsinálod?

Ádám (mint elmerült fiú): Nem értem, miért villognak! Mikor jön haza a Papa? Majd tőle megkérdezem, de most ezt átszerelem ide... Nézd már nem villog egyik sem, lehet, hogy kiégtek? De hát az nem lehet, mert ezzel az elemmel meg működnek...

én (mint kicsit feszültebb Mama): Ádám! Hahó! Kicsit hagyd abba, légy szíves, mindjárt teríteni kell és szeretném, ha előtte még felporszívóznál! Haladjunk már egy kicsit!

Ádám: Jó, mindjárt, de gyorsan még kiszaladok egy másik ledért, mert ezt muszáj kipróbálnom ebben az áramkörben.

én (mint egyre idegesebb Mama): Ádám! Utálom a töszmörgést, amikor szóltam, hogy tíz perc múlva vacsi, teríteni kell, koszban meg nem tálalok! Apád mindjárt hazaér, utána mennie kell táncpróbára, úgyhogy most porszívózás van, vili? Azt az áramkört meg pakold el az étkező asztalról, mert mindjárt keresztbe lenyelem! Haladjunk már, ne tököljünk itt, mert nem érek rá vakarózni!

...

én (mint feleség): Te, jött ez az új kolléganő, hát nem túl rokonszenves.

Férj (mint férj): Miért?

én (mint feleség): Hát, nehéz megmondani, de már eleve olyan a kézfogása, mint a giliszta, olyan puha, tudod, úgy nem szeretem az ilyet. Na mindegy, ez csak egy dolog, de annyit töszmörög, hogy hogy álljon neki anyagot szerezni ehhez az új tantárgyhoz. Folyton sóhajtozik, hát én már ötször megcsináltam volna, próbáltam is segíteni, hogy hol keressen anyagot hozzá, de alig halad. Nem bírom az ilyet, ne vakarózzon már, hanem végre álljon neki!

...

Hát, igen, be kell látni, változnak az idők és bizony mi magunk is változunk (szépülünk, okosodunk, bölcsebbé válunk, természetesen ;-). Hú, de nem szerettem, amikor anyám sürgetett és persze megfogadtam, hogy én aztán nem ilyen leszek: ma is úgy gondolom, hogy mindennek megvan az ideje az életben, nem kell a dolgokat siettetni - elméletben. De akkor miért utálom én is a "töszmörgést"? Mert bizony anyaként, feleségként, munkavállalóként már nem csak a pillanatnak élek, másban gondolkodom, nagyobb összefüggésekben, hosszabb távon előre, más kontextusban (sokkal bölcsebb vagyok, természetesen ;-).

Ha nincs kész időben a vacsi, akkor késik a fürdés, az esti mese, a lefekvés, reggel fáradtak a gyerekek és az ebből adódó nehézségek miatt (fordítva felvett ruha, álomittas bolyongás fogmosás helyett, meg nem fésülködött gubanchajú leány) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor hiába enne a Férj és rohanna tovább kóruspróbára/táncpróbára/szőlőbe/stb., elkésik, rosszkedvű lesz és az ebből adódó nehézségek miatt (harapós Férj, rohanás miatt szétszórt kották, félúton elhajigált néptáncos csizmákba beszorult macskák) mindenki ideges lesz.
Ha nincs kész időben a vacsi, akkor később lehet csak mesét mondani, ágyba bújó porontyokat megszeretgetni, emiatt aztán később jutok hozzá a dolgozatok kijavításához és az ebből fakadó nehézségek miatt (elszámolt pontok, rossz javítás, ingatag lelkiállapottal rendelkező, kialvatlan asszonyszemély) mindenki ideges lesz.
Kell ez nekünk? Nem kell! A sikeres időbeosztás jutalma ezzel szemben az, hogy vacsi, fürdés, esti mese, útjára engedett elégedett Férj, mosogatás-pakolás után időben ballaghatok be a fürdőszobába és nézhetek tükörbe, ahol pedig máris megláthatom - anyámat (aki az én arcomból nézve rám azt mondja: "Ne töszmörögj itt nekem, moss fogat és sipirc az ágyba!").