Faluság

Nyaraink évről-évre a háttérben egy kicsit az immár rendszeres Hangfarm alkotótelepek előkészületeiről is szólnak, melyeket 2013 óta szervezünk. Minden évben valami aprót fejlesztünk a helyszínen, legyen az áram- vagy vízellátás, hűtő (mennyi női háttérmunka!), új terek felújítása vagy kialakítása. Én is szeretem, ahogyan épülünk-szépülünk, bár természetesen a hangsúlyokat sokszor máshova helyezném, a sorrendiséget nőiesen máshogyan írnám....

Az idei év amúgy elég telített volt más munkáim miatt (photosynth szimpózium júniusban ill. vele együtt a Makker műhely létrehozása), de azért valahogy bele kellett férnie, hogy júliusban-augusztusban kivakoljam, kimeszeljük és kitakarítsuk a szőlőhegyi présházat és környékét.
Reggel 8-kor munkára fel (ami gazdanyának azt jelenti, hogy ötkor talpra, ebédet odadob, kint megöntöz, a muskátlikat sem felejti el az ablakban, megreggelizteti a gyerekeket és motiválja őket arra, hogy még ebéd előtt, legalább úgy tíz magasságában menjünk fel gazdapának segíteni), ebédre haza (amit csak gyorsan meg kell melegíteni), utána pihi (mosogatás, elrakodás, esetleg már a vacsora előkészítése, hogy délután minél tovább lehessen kint dolgozni és mikor éhesen beesünk a házba, szinte már csak teríteni kelljen) és feltöltődés (fotelben bóbiskolva olvasni próbálni), aztán 16h-kor újra vissza. Megszerettem ezt a feltöltődés-kisülés napiritmust, mint ahogy azokat a zenéket és gondolatokat is, amik munka közben önkéntelenül belekerültek a falra hordott anyagokba is. A telken már most vannak olyan dirib-darabok, ahol újra és újra eszembe jut egy korábban félbehagyott gondolat vagy valaki, akiről épp ott gondolkodtam, és ugyanúgy eszembe jut a munka azokról a zenékről, amiket újra és újra hallgattam/-unk a kis sd-kártya lejátszón (a házkulcsért már kellett visszarohanni, de a zenékért még sohasem, ühüm).

Na, aztán előbb-utóbb elkészültünk a házzal (szó szerint idén is munkanyarunk volt), ami most valahogy így néz ki:

Ahogy szembesültünk vele, hogy kész vagyunk, ugyanazon természetességgel jött a gondolat, hogy az augusztus végére tervezett alkotótelep részeként egy kisebb művészeti/zenei estet is hirdessünk Kisülés címmel.
A baráti házavató is végre aktuálissá vált: végre nemcsak a lenti, falusi házat, hanem a fenti, szőlőhegyi présházat is betáncoltuk az életünkbe. Fontos aktus a házavatás: ünnep nekünk és remélem ünnep a házaknak is - új terek, új lehetőségek, új élet születik.
Bataritával, egy régi és nagyon jó koreográfus kollégámmal már terveztük, hogy újra eljön Pécsre előadni, és mivel ő amúgy is szereti az alternatív helyszíneket, ezért az ő performanszai adták az esemény gerincét: a falusi ház mögötti szántóföldön és a présházban is előadott egy-egy darabot.

A présházban ráadásul nagyleányunk is telefondj-zett egy órát - most végre nem meszeltünk zenehallgatás közben, hanem táncoltunk és beszélgettünk. Ezek után éjjel pedig elektronikus zenész szakosaink és kollégáim játszottunk nem épp szüreti zenéket (egy életre elég volt a szőlőirtásból, egy lugas csemege talán-talán, de borszőlőt sosem! - a természet egyik legabsztraktabb variációja, mikor a csipkebogyót befutja a vadszőlő, amire még rátekeredett egy kis iszalag is. Nálunk a futónövények engedélykötelesek lettek!), ám szerencsére nagyon nyitott és lelkes közönségünk volt mindehhez.

Míg a présházban akkumulátorról-aggregátorról adtunk áramot, addig önkéntelenül jött a felajánlás, hogy Borosi Gábor egy egészen kisfogyasztású, napelemes aksikkal működő ambient-experimentál helyszínt is kialakítson egy másik teraszon:

Itt sima 5v-os akkupakkokat használtunk sorba kötve, melyek így szépen meghajtották a szintetizátort, erősítőt, ledszalagokat.

A dekort is gyermekeinkkel készítettük, egy csomó leárazott ledszalagból (találtam egy boltot, ahol 300 ft egy méter!) pauszpapírral lámpásokat készítettünk (a legszebb befőttes üvegeimet válogatták ki), és helyeztük el az útvonalakon + a budi körül, valahogy így:

A buli reggelig tartott, és mivel a vendégekkel együtt nagyon gyorsan össze is takarítottunk, így 9 körül már ágyba is lehetett kerülni! Ez némiképp persze kihatott az alkotótelep munkaritmusára is, melyet Képeshangok témakörben, vagyis épp a Faluság blogon elkezdett, képhez-hang vagy hanghoz-kép alkotások sorozata inspirált.
Gyenis Tibor képzőművészt kértem fel témavezetőnek, és bár a munka a fenti okok miatt kicsit másnaposan telt, de jó irányba halad, így talán nemsokára a folytatásról is írhatok majd.
Készítettem egy gesztusértékű faluságcsajok kiállítást: a teregetőre kicsipeszeltem a Vasárnapi Képeshang fotóit és mellé toltunk egy talicskát, amiből a hozzájuk készített zenék szólaltak meg véletlenszerű sorrendben. Az esemény fontosságának megfelelően csipkék adták a hátteret. Egy másik szárítón, hímzett terítőn pedig Márta horgolásai kaptak helyet. Köszönöm, hogy eljöttetek!

Képeshang kiállítás

Zanaty Márta kiállítása

Köszönjük Markovics Anitának és Weber Kristófnak a fotókat!

avagy
Generációs különbségek érzékeltetése ellendi kirándulásunk kapcsán: nagymama emészti a hallottakat

• Szia, kislányom, hogy vagytok?
• Hol voltatok?
• Hát az meg hol van?
• Ja, emlékszem, ez az a furcsa család a sok gyerekkel a világ végén. Mit csinál a férfi? Valami eklektikus zenét tanít valahol, nem? Az anyuka meg otthon van még, gondolom, szoptat.
• Mi az, hogy elektromos zenét? Az micsoda?
• És mit csinál az anyuka Afrikában egy kertészetben?
• Ja, értem már, de mit csinál Afrikával? Onnan származik a családja? Mint a Vali néniéknél, tudod, nagyanyád pápai barátnője, oda is beházasodott az a fekete fiú, emlékszel, meséltem, hogy...
• Ja szóval kutatta, hát ott van mit. Na, mindegy és mit csináltatok ti ott?
• Pörköltet? Na, az jó, a múltkor mi is azt csináltunk Juci nénédéknek. De remélem, bográcsban főzték!
• Jól van, mégis rendes gyerekek ezek.
• Présházat? Azt meg minek?
• Jézusom! Hát ezek sem normálisak!
• Milyen farm? Halfarm? Beszélj egy kicsit hangosabban!
• Ja hogy hangfarmot, nem hallottam rendesen. Különben sincs semmi értelme, mi az, hogy hangfarm? Ezek ilyen bölcsészek, mint te vagy pláne művészek? Voltak ott rendes emberek is?
• Jézusom! Na és ti mit csináltatok ott?
• Milyen performansz? Remélem, nem volt kábítószer!
• És erre vittétek a gyerekeket is? Remélem, ők nem nézték meg.
• És hol aludtatok? Remélem, aludtatok valahol!
• Még másnap is? Hát ti sem vagytok normálisak, ennyit autózni - ezért...
• Na, jól van kislányom, örülök, hogy jól éreztétek magatokat, de inkább azt mondd meg, hogy jövő héten...

(Markovics Anita fotója)

Lassan közeledik a nyár vége, de megjöttek közben a csillaghullós éjszakák, amikor szépen ki kell feküdni a matracra a kertben és fölfelé kell meresztgetni a szemünket, mert csodákat láthatunk és persze kívánhatunk. Mióta megszülettek a gyerekeink, hagyomány lett, hogy augusztus 8-15. között minden este kifekszünk és versenyzünk, melyik este ki lát több, szebb és nagyobb hullócsillagot. Porontyaink azonban néha túlzásba viszik a felszabadulást (értsd: kacagnak, sikoltoznak, hülyébbnél hülyébb vicceket faragnak és ezeken fogják az oldalukat, de úgy, hogy a szomszéd utca túlsó végében is lehessen hallani), így amikor éppen elszabadulna a hangulat, elkezdünk csöndkirályt játszani és utána el kell mesélni, milyen hangokat hallottunk - természetesen az győz, aki minél többfélét képes rekonstruálni. Ilyenkor derül ki, hogy egyes családtagok azt bizony hallják, hogy nő a fű, iskolaidőben mégsem jutnak el a fülükhöz olyan kérdések, mint hogy gyakoroltál-e már a zongorán. Kedves hangok töltik be amúgy a teret: macskadorombolás, tücsökciripelés, szomszédból kihallatszó zenefoszlányok, gyerekek szuszogása, elfojtott röhögések, kóbor zümmögés, távoli repülőgépzúgás. Legutóbb a legkisebb poronty azt is hallotta, hogy rágják a meztelen csigáink a féltett epreket - na, azonnal vége lett a csöndkirálynak! Nyáron van egyébként több jó kis fesztivál is Kecskeméten (ajánlom ezeket a kedves Olvasó figyelmébe), így aztán viszonylag sokat hallgatunk zenét késő este vagy netán éjjel különböző koncerteken vagy éppen saját otthonunkban (olykor ha akarjuk, ha nem alapon is), ezek is igazán kedves hangok (többnyire). Amikor a Balatonhoz utazunk vagy az utca végén lévő strandra megyünk ki, remekül lehet hallgatni a vízcsobogást, vízfröcsögést, bugyborékolást és James Bond-plusz-búvárosdit játszó gyermekeink hörgéseit és fújtatásait (ilyenkor remekül lehet szívbajt is kapni néha), ezeket a hangokat is szeretjük, noha jómagam az esti lecsendesült part hangjait preferálom a játékban már korábban kiázott és immár nyugalomban elnyúló gyerekek társaságában meg kezemben a Férj meleg tenyerével (néha kenyerével, ha megéhezünk a nagy bámulásban). Imádjuk még a nyári viharokat, amikor jókat lehet rémüldözni a nagy dörgések közepette: ki szoktunk ülni a védett teraszra és nézzük a villámokat meg ha szerencsénk van, a műsor vége felé a szivárványt is (noha ez kevésbé hangos).
A nyár legkedvesebb hangja azonban - ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem - nálunk bizony a jégkrémes autó tülkölése arra a bizonyos rémes dallamra, amire egyből azt is rá lehet énekelni, hogy "szólj anyádnak, hozzon pénzt" - és tényleg, viszem és veszem és nemcsak a hangját...

Korábban tudományosan megalapoztuk ezt a kis szösszenetet mindenféle etimológiai kutatással, miszerint a pipere nem csak fűszer, hanem cziczoma is egyben. Zengtünk ódát a szappanról, melynek utóélete is kedvesen alakult (éljenek a női témájú irományok és a nagy nehezen kiszorított női szabadidő, melyet mindenféle szelleminek látszó időtöltéssel múlatnak egyesek), jöhet egy újabb szépség: a csipke.

A csipke nekem régen valami olyasmi volt, amit fukar öregasszonyok poros vitrinekben őrzött ronda nippek alatt tároltak és sosem lehetett hozzájuk nyúlni, mert mindjárt szétfoszlottak volna. Jóval később azonban láttam egy csipkeverő nénit dolgozni és egyrészt megfogott, milyen finom mozdulatokkal készül az "élő" csipke a szemem láttára, másrészt azonnal feltűnt, hogy ez nem egy magamfajta ugribugrinak való elfoglaltság - ehhez bizony türelem kell (azért közben erre is szert tettem, de még nincs belőle elég a kötésen kívül másfajta kézimunkához). Mindenesetre azonnal kedves lett nekem a csipke, mikor megtudtam, hogy ez is a(z általam nagyon szeretett és csodált) reneszánsz terméke és persze honnan is származhatna, mint Velencéből, ahol a reneszánsz pompa nyomai a mai napig itt élnek velünk. Jártam azon a bizonyos trabantos olasz úton Buranoban is, ahol most is ismerik és aktívan művelik a csipkevarrást, mert a XIX. században még élt egyetlen asszony, aki meg tudta tanítani a többieknek és ezáltal feléledt ez a csipke-rózsa-álomba merült technika (ma pedig a csipkékért szép összegeket hagynak ott a tátott szájú turisták - úgy kell nekik, ha már a fogyasztói társadalom rabjai és alig látnak szépséget maguk körül, miközben végigrohanják a világot utazás helyett).

Csipkéből egyébként létezik varrott és vert csipke is, mindegyik fajtája a díszítésen kívül a társadalmi rang jelzésére is szolgált (ahogy egyébként a selyem is): a reneszánsz Angliában például egyből látni lehetett, ki VIII. Henrik legújabb szeretője (emiatt aztán később egész fejetlenség uralkodott el, ha érti a kedves Olvasó, mire gondolok ;-), mert azon nyomban vagy a királytól kapott a ruhája ujjára, netán mellrészére csipkedíszt bizonyos szolgálataiért cserébe (az ártatlanabb olvasók kedvéért: esti felolvasás, tánc, ének, vadászat iránti lelkesedés, a 18+-osok kedvéért: miegymás), vagy az adott ifjú hölgy törtető és hataloméhes férfiakból álló családja vásárolt neki ilyet, hogy ezúton is lenyűgözze az uralkodót, aki ebből persze egyből láthatta, hogy az ártatlan szépség (höhö) nem mint királyától, hanem mint férfitól bűvölődött el (no persze).

Természetesen a csipke mint férfiakat elbájoló anyag jelen korunkban is létezik és az sem változott, hogy a férfiak többsége VIII. Henrikhez hasonlóan előnyben részesíti, amikor kevesebbet takar, mint amennyit mutat az adott finom és rafinált darab. Történt egyszer, hogy voltam én is menyasszony és meg akartam lepni az én kedvesemet amúgy női módra, de olyan jól sikerült, hogy a megfelelően előkészített pillanatban a sok csipke miatt nem volt egyértelmű, hol a kijárat a ruhadarabnak éppen nem nevezhető lenge öltözékből - kiderült, hogy a kevesebb néha több...

A csipkétől azonban mi, nők is rendesen el tudunk ájulni: feldobja a ruhát, a virágcsokrot, az ajándék csomagolását, a befőttesüveget, a párnahuzatot, paplanhuzatot, lámpabúrát, karkötőt, hajpántot, vázát, polcot, ablakot, macskanyakörvet (ja, azt nem, de lehet, hogy csak azért nem próbáltam még ki, mert akkoriban még nem volt macskánk). Jómagam fiatalasszonyként egészen csipkelázban égtem (mindig vannak ilyen lázaim, tudok lelkesedni, meg is értek mindenkit, aki 36 fokos lázban ég) és miután került az újonnan berendezett lakrész minden négyzet-centiméterére csipkeszegély vagy csipketerítő (természetesen messze nem brüsszeli vagy akár halasi csipkéről volt azért szó, csak amolyan bolti csipke állt a házhoz), nagy lendülettel nekiálltam anyóskám kamráját is szépítgetni. Mikor egyik hétvégén meglátogatta a húgát, kipakoltam a kamrát, szépen kisúroltam, és vettem amolyan "papírcsipkét": a boltban lehet ilyen szép fehér szegélyt kapni, ami csipkére hasonlít, hát én azokat ügyesen felraktam a polcok felénk néző oldalára, vissza katonás rendben a befőttesüvegeket, lábosokat, ma is állítom, hogy gyönyörű lett. Mikor hazaért, anyósom tényleg majd elájult a csipkéktől - megrökönyödve nézte alkotásomat és nem tudom, min volt jobban ledöbbenve: azon-é, hogy egyáltalán be mertem tenni a lábamat a szentélyébe és még rendet is raktam vagy azon-é, hogy feldíszítettem az ő korábban teljesen funkcionális kamráját. Később hallottam, hogy Gitta nénivel nagy egyetértésben riogatják egymást, hogy olyan lett a spájz, mint egy női kombiné. Hát, igen, ma már én is megválogatom, mennyire csípem/csipkézem ki a lakást vagy akár saját magamat - meg kell azt is tanulni, mit jelent az arányérzék...

Judit tisztálkodással kapcsolatos írásából a fürdőház szó megütötte a fülemet (szememet) és egyből a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén a Sörgyár fürdőházában egy dézsában fürdik illetve mossa a híresen hosszú haját (melyet aztán mindenki, de főleg férje nagy bánatára "megrövidíttet", ahogy jön a modern kor). Erről a filmről az embernek rengeteg minden jut eszébe ("Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!", Pepin bácsi és Maryska a kémény tetején, Maryska, amint a doktornak bespriccel az orrába némi ideglazító gyógycseppeket, persze hígítás nélkül, stb.), most azonban maradjunk a fürdődézsánál.
Magam is nagyon élvezném, ha lenne egy külön fürdőházunk, mert itt az embernek lenne tere, ahol szépen lepakolhatja a holmiját, ott lenne a keze ügyében minden szükséges tisztálkodószer (elsősorban persze a szappan!) és ahol kényelmesen el lehetne nyúlni és a forró vízben háborítatlanul... olvasni. Nekem ugyanis a fürdés nem egyszerű tisztálkodás a mostani apró fürdőszobánkban sem, hanem inkább egy rítus: az ellazulás, a feltöltődés, a pihenés egyik formája. A kád is lehet nagyon szép (bár a miénk sajnos semmi különlegességgel nem rendelkezik, hacsak az nem különös benne, hogy kisebb, mint egy átlagos kád, mert csak így fért be) és lehet nagyon érdekes, inspiráló helyeken (egyik ismerősünk esetében például a nappaliban), de egy fürdőház igazi dézsával maga a luxus számomra - annak hangulata van, szellemi teremtő ereje, ahol a testiség egyrészt a maga pőreségében, esetlenségében mutatkozhat meg, nem kell takargatni, hiszen éppen hogy foglalkozni kell vele (felesleges például a panelekből jól ismert és általam nagyon utált műanyag zuhanyfüggöny, bár kétségtelenül kreatív bújócska helyet teremt), másrészt azonban a tér, a víz csobogása, a dézsa megtöltése, esetenként felfűtése időt igényel, ezért kénytelen az ember lelassulni, ellazulni, hagyni, hogy a meleg párába burkolózva kimosódjon a feszültség és bekússzon a jó.
Néha megveszem a Veranda címzetű ál-népi stílusú lakberendezési magazint (a címlapot többnyire nagyon jó fotóval díszítik, ezzel húzzák el előttem a mézesmadzagot a gaz szerkesztők), ahol mindenféle szép képeket (cserébe pedig átlagon aluli minőségű szövegeket) lát az ember arról, milyen az, amikor az embereknek jó sok pénzük van megvalósítani azt, amiről azt hiszik, hogy ez egy amolyan "magyar country" stílus. Jó, igaz, van olyan, hogy eklektika, legtöbbünk otthona természetesen többféle stíluselem keveredéséből áll össze egyéni hangulatúvá, ez a magazin mégis sokszor bosszant engem és elsősorban nem azért, mert drága, hanem mert következetesen véghezvitt, a tényleges hagyományokhoz valóban ragaszkodó belső illetve külső terek helyett trendek termékeit mutatja be, márpedig ízlést véleményem szerint nem ilyen felületes módon kell formálni (így csak deformálni lehet). A múltkor azonban találkoztam benne egy kis hirdetéssel, amelyben mindenféle kádáripari termékeket reklámoztak, de ne hordókra tessék ám itt gondolni, hanem különböző fürdődézsákra, úgy mint: beltéri fürdődézsa, kültéri merülődézsa, wellness dézsa, fűthető dézsa és mindenféle egyéb dézsák, amelyekről azonnal a Menzel-féle Sörgyári capriccio c. film egyik jelenete ugrott be, amikor a zabolátlan Maryska egy szeles estén...
Tudják már, mi az, hogy dézsa-vu? :-)

jelenet a filmből

Minden zöldségnek, gyümölcsnek megvan a maga érési üteme, szüretelési íve. Először csak egy-egy szem akad, azt nótoriusan elhatodoljuk, aztán szép lassan már összegyűlik a vacsorához egy tálnyi, amit közösen fogyasztunk el (előre lopkodni tilos!) és végül kiadható a jelszó: mindenki annyit eszik, amennyit csak akar. Zárásként pedig következik a fölösleg feldolgozása: befőzés, fagyasztás.
A paradicsomnál már rég a variálási szakaszban vagyunk (már egész nap nyersen eszegetve, már eltéve), kísérletezés (én szaglás és kívánás után főzök), hogy mi minden finomságot lehet készíteni.
Kimondottan felnőtteknek való, mi levesnek, küblüből esszük és sajtos palacsinta dukál hozzá.
1. egy fej vöröshagymát kockázunk, egyet pedig nagyobb darabokra szelünk - olívaolajon szokás szerint megfuttatjuk
2. az össze-vissza méretre kockázott paradicsomot, a gerezdekre szedett fokhagymát, mazsolát (igen!) rádobjuk, és sűrűre főzzük
3. közben sózzuk, borsózzuk
4. befejezésként kakukkfűvel, tökmaggal, petrezselyemmel, zellerlevéllel megszórjuk
5. bárhogyan máshogyan variáljuk.
Forrón, a közben kisütött sajtos palacsintával tálaljuk, ha estére készül, vörösbor is jöhet hozzá.

A gyerekeknek meg mehet a szokásos simára passzírozott, betűtésztás változat....

Idén nyáron lett nálunk sláger a sajtos palacsinta, ami csak annyiból áll, hogy a palacsintatésztába a nagylyukú reszelőt használva jó sok sajtot teszünk - ne felejtsük el megsózni a tésztát (amit kicsit sűrűbbre érdemes keverni, mint a megszokott). Négybe hajtva mutatós. Fenséges!

Janka gasztrofotók

Fürdőház vagy fürdőszoba - ki melyiket választaná?
Gyerekkoromban Atádon a konyhában volt egy hideg vizes csap. Semmi több, és mégis micsoda kényelemnek számított! Fürdőszoba nem volt - nyáron kint, télen a jó meleg sparhelt előtt a fürdővájlingban (a legnagyobb kerek fehér kék csíkkal a peremén) lehetett mosakodni. Fadeszkás budin lehetett a szükségest elintézni - a szagok és hangok senkit sem zavartak, nem kellett álintimitással hitegetnie magát az embernek. Természeti népeknél és ortodox vallásúaknál (muszlim, zsidó kultúra szakrális és higiénés fürdési szokásai) az önuralom és tisztaság egyik fokmérője, hogy a lakóhelyemtől minél messzebbre viszem el testem váladékait - csak a beteg ember csinál maga alá, őt pedig el kell különíteni a többiektől, mert nem higiénikus (mint ahogyan a törlés sem az, mosakodni illik).
Én fürdőház párti vagyok. A lakótér nem ürítésre való. Kényelmes, meleg, gyors - és cikisen büdös. Nemszeretem mesterséges illatosítás. Ezen már a szappan sem segít!
Bár.... Egy kis csalás van ebben a történetben, hiszen ugye emlékszünk még az éjjeli edényre!? Szintén zománcos, fehér, kék csíkkal a peremén, helyes kis füllel, hogy reggel, mikor kiviszi az ember a kertbe, nehogy kilötyögjön. Ez a kis 'teásbili' csak a női szakasznak járt, férfi ember kérem, fáradjon ki, azok úgyis csak fröcsögetnek. Az éjjeli edény helye az ágy alatt volt - tedd beljebb, nehogy felrúgd, mikor kiszállsz az ágyból!

Hálóing éjjel, szoknya-kötény nappal - térdig érő alsónemű hideg ősztől tavaszig. Két sor között diszkrét leguggolás és senki észre sem vesz semmit. Azért a huncutság is benne van szerintem a dologban.
Ruhásszekrény soha nem használt darabokkal: betegségre, ünnepre, halálra. Betegség esetére nevezetű polcon hálóingek, törülközők, lepedők, ágyhuzatok - a legszebbek, a legdrágábbak, de szigorúan hófehér mintásak. Ünneplősen színesek a vendégeknek jártak. Nem öblítővel, hanem szappannal voltak illatosítva. Dunyhanehéz álmodozó álom....
Anival egyszer elsírtuk magunkat a telefonban, mikor azt találtam mondani, hogy szerintem mi vagyunk az utolsó generáció, aki még élő, tevékenyen működő, öneláttó falusi portákon tölthette a gyerekkorát. Ma a népesség kb. 65%-a városokban él. Magyaroszágon e szám fölötti a mutató.

Csaptelep-keresés közben bukkantunk ebbe a remekbe: Sapho Crystal arany csaptelep, három részes, automata lefolyóval, 603.241 huf

Januárban írtam már néhány bejegyzést a kedvenc anyagaimról, vagyis a vályogról és a mészről. Mellettük a mészhabacs az, amivel a legnehezebben barátkoztam meg, ha egyáltalán. Három összetevője közül csak egy, a víz van meg helyben (bár úgy tűnik, az is napról-napra kevesebb), sem homok, sem mész(kő) nincs a környéken a talajban, kezeléséhez szerszámok vagy legalább gumikesztyű, porvédő maszk kéne... plusz ha időjárás-állóvá akarjuk tenni, még cement (inkább kihagynám) vagy tufa (szerencsére nincs a közelben vulkán sem), netán a Kőmives Kelemen Kft által kitalált 'gyenge hamu' is kéne hozzá, ami szintén az inkább ne kategóriába sorolható, anélkül pedig lassabban köt, mint ahogy elporlik - elég sok érv a mérleg negatív oldalán, míg a pozitív oldalon: gyorsabban szárad/köt, keményebb, kicsit erősebb anyag a vályoghoz képest, nem annyira reped (köszönhetően a homoknak), jó az illata, és az állaga is édesanyám utánozhatatlan és titkos recept alapján készülő húskrémjére emlékeztet.

Meszeletlen, változatos helyeken napsütötte mészhabarcs vakolat. Még Kisvakond is megnézte.

Node nem mindig a pro/kontra érvek, hanem a szituáció határozza meg az anyaghasználatot. És mivel az idei nyáron két olyan épületrészt is felújítottam, ahol korábban is mészhabarcs vakolatot használtak (talán épp amiatt, mert korábban is azt használták ott), így újra előkerült a fándli, a spaklik, a mészhabarcsos dézsa, meg persze a vegyvédelmi kesztyűk is. Merthogy a mész mar: lúgos kémhatású, amíg meg nem köt. Szinte belemarja magát a szomszéd anyagba. És pont emiatt tud erős és időtálló lenni, ha ügyesen bánunk vele.

Korábban valahogy az arányokban sem voltam túl következetes, ezért most elhatároztam, hogy tutira 3:1 arányban adagolom a homokot és a meszet, egészen pontosan a mészhidrátot, vagyis azt a fehér port, ami puhább, mint a porcukor, de tényleg, ég óvjon hogy a testedbe/-re kerüljön: lemosni nyilván nem érdemes, ugyanis rögtön csípni kezd, ledörzsölni sem igazán lehet a pórusaidból, hát még a tüdődből...
A mészpép (vagyis a több vízzel oltott égetett mész) talán jó megoldás lehetne, de mi valamiért azt csak festéshez használjuk, és a szerszámokat is egészen külön kezeljük, inkább csak a maradék, darabos állagú vagy netán kicsit megfagyott pépet használom vakoláshoz, építéshez, ha nincs por. A homok esetén a melegebb színe miatt a bánya- vagyis a sárgahomok a menő nálunk, de hasonló eredményekkel használható a folyami homok is: a lényeg, hogy apró szemcsés, méretét nem változtató kőzet legyen. Sajnos a mészhabarcs és az agyag nem passzolnak egymáshoz, csak nagyon kicsi mennyiségű sarat tehetsz a trutyiba, különben egymást gyengíti a mész kötőereje és kőzetté-válni-akarása és az agyag folyamatos, nedvességre reagáló tágulása-tömörödése. Egyébként a természetben előforduló márga is agyag és mész valamely, stabilabb arányú, összepréselődött keveréke.

Másik irányban viszont szerencsére egyre több helyen találkozunk azzal, hogy mészhabarcsba növényi szálakat (szalma, kender -> kenderbeton stb.) kevernek, ami jól alakítható, hőszigetelő, erős anyagot hoz létre, ráadásul a mész által megkötött növényi szál még annyira sem fog rohadni, mint a vályogban. Ezt én is kipróbáltam, és nagyon jó tapasztalataim vannak vele: könnyen felhordható és formálható, akár kétszeres méretű elegyet tudunk létrehozni vele. A kenderbeton vagy kendertégla is izgalmas terület mostanában, ahogy préseléssel még hatékonyabb, tömörebb anyagot lehet képezni. Szerintem ugyanúgy lehetne nádat is felhasználni ehhez, ha épp az van a környéken. Nálunk lucernaszalmával van tele a padlás, így azt szoktam belekeverni.

Az angolul hempcrete-nek nevezett kenderbeton is mész+szálas anyag (+ cement, ha akarod) tömörített változata, alighanem homok nélkül!

És akkor mutatom, miket készítettem és hogyan:

Ez egy dézsa húskrém, vagyis, mészhabarcs. Benne 1 talicska sárgahomok (1/20-ad m³), 1 nagy vödör mészhidrát (kb. 6 kg), és 1.5 vödör víz. A cuccot érdemes átkeverni a víz hozzáadása előtt, de igazából mindegy. Régebben gépi keverést használtam, de bőven elég egy bot is, pl. egy régi eltört szerszámnyél. Mindig a tetejéről veszek a fándlival, aztán az alsóbb rétegekhez újabb adag vizet adok, majd felkeverem az egészet. Amíg felhordom a vödör tartalmát, addig szépen összeáll a frissen kevert trutymák is.

Egészen vékony réteg "vakolat" felhordása kesztyűvel. Relatíve hígabb elegyet használok, szalma nélkül. Az esőt szereti, de az erős napfényt nem. A kültéri vakolásnál ügyelni kell rá állítólag, hogy ne érje közvetlenül erős napsütés, mert akkor lepereg. Én ezt eddig egyszer sem tapasztaltam, sőt, épp sokkal gyorsabban fehéredik ki az anyag, mint árnyékban/hűvösben. De attól függetlenül nem nagy élmény júliusban a tűző napon fülledő kesztyűkben vakolni, szóval ha a mész miatt nem is, de a humán tényező miatt érdemes az árnyékos napszakot kihasználni.

Az egyik fal beltéri volt, így bármikor dolgozhattam rajta. Itt már 3-5 cm vakolatvastagságot kellett pótolni. Rendszerint két dézsa habarcsot tudok kényelmesen felhordani egy délelőtt vagy délután során. Jó lenne használni tudni a fándlit-glettvasat, hátha gyorsabb lenne a munka.

A száradó kesztyűk. Sajnos könnyen lyukadnak még a legerősebb fajták is, emiatt dupla rétegben viselem őket. Elég fullasztó a bőrnek, de legalább nem szenvedsz égési sérüléseket.

Ha kész a vakolás, ízlés szerint akár úgy is maradhat a fal - nálunk valahogy mindig a meszelés nyer.

Ha érdekelnek a természetes vakolatok, ajánlom Dan Chiras és Cedar Rose Guelberth Természetes vakolatok és falfestékek c. könyvét!

Szeretem a takarék lángot: szépen lassan elkészülnek rajta a levesek, főzelékek és persze a lekvárok (és akkor sem történik semmi katasztrófa, ha közben háromszor is elfelejtettem, hogy a mit tettem a tűzre, vagy hogy egyáltalán tettem rá valamit).

Takarékoskodni: lassan, beosztva, hosszú távon gondolkodni - a takarékoskodás nem zsugoriság, mint sokan vélik. A takarékoskodás életszemlélet, viszonyulás az élet anyagiságához, a mindennapi életünk anyagi oldalához. A lelkizéssel nem szoktunk takarékoskodni. A csevegéssel sem szoktunk takarékon élni. Az energiánk, ami hajt minket a dolgok elvégzése felé, no az már néha takarék lángon van: lassan, komótosan tol előre minket az elvégzendő feladatok listáján - de ez szintén a materiális minőségek terepe.
Falun kevesebb pénzre van szükségünk, arra is inkább készpénz formájában: szippancsot fizetni (úgydeúgy vágyom már arra, hogy a falu végre hozzálásson a szennyvízprobléma megoldásához!), tojást, pékautót finanszírozni. Most, hogy végiggondolom, a városban nem is használok készpénzt.
Igaz a mondás: ki mire költi.... Életvitel. Mérlegelés. Fontossági sorrend. Fegyelmezettség - amit főleg akkor szeret az ember, ha néha viszont ki lehet rúgni a hámból.
Márta írása számomra is jól összeszedte a szülő-gyerek kapcsolatban lévő pénzáramlást:
1. zsebpénz, amiből szép lassan összegyűlik valamilyen áhított dolog, általában lego, nagyobbaknál inkább már könyv.
2. fizetés, amit konkrétan elvégzett munkáért kapnak a kölykök (autótakarítás, bozótirtás, stb.).
3. költőpénz, amiből egyéni kirándulás, táborozás alkalmával élhetnek - Mártáékkal ellentétben a maradékot vissza kell szolgáltatni (ajjaj, ez a szigorú maradiság!).
4. ajándékozás névnapra, szülinapra - a mindenkinek egyértelmű és nyíltan kezelt keretösszegen belül.
5. Fogtündér, aki a szuvas fogért feleannyi pénzt hoz a párna alá.
6. Az Angyal, akitől a legáhítottabb és a szülőktől amúgy sohasem megkapható dolgokat lehet kérni. Varázslat.
Jó jegyért mi sem fizetünk, viszont be kell vallani, volt idő, mikor káromkodásért zsebpénzlevonás járt - viszonylag hamar ki is koptak az intézményesült gyerekkor eme sallangjai. Meg élelmesebbek is már, főleg a fiúk, megpróbálják a verbális dühöt nem a jelenlétemben kiengedni. Önfegyelem.
A látszólagos szigorúság mellett viszont szeretem a gyerekeket spontán meglepni: vásárfiák, csakúgymegláttamésrádgondoltam meglepetések, apró figyelmességek. És igen, ami kell az kell: cipő, táska, nagykabát.
A vizet, áramot nem lehet pazarolni. Használjuk a szükségeset, de nem pazarolunk. Pancsolás a slaggal vagy a hordóban, kiáztatás a Balatonban vagy a strandon. Ledes izzók, napelemes töltők a telefonoknak. Tudatosság. Beosztás.
Nemcsak a pénztárcánk felé, hanem a Föld felé is el kell számolnunk. A gyerekek ezt megértik - úgy látom, falun, kertes házban ez lényegesen könnyebb, hiszen a szemük előtt van az élet körforgása. Környezeti, természeti nevelés.
Még bőven van mit tenni e téren! Az egyik legnépesebb család vagyunk a környéken, a mi kukánkból mégsem folyik ki a szemét.... Körülöttünk alig akad, aki komposztál - megtömik a kukát rohadt krumplival, lombbal. A kert végében tűzgyújtási napon (szabálykövetés!) elégetik a műanyag szemetet (a faluban is van szelektív konténer - igaz itt is olyan kicsi a bedobó, hogy elmegy tőle az ember kedve).... Az építési törmelék kistrakin megy a kiserdőbe, miközben ingyen leadható a város határában lévő szeméttelepen. Lehet, hogy a városiak tényleg tudatosabbak már ezen a téren? (Paradox módon mi is a városból hoztuk a környezettudatosság gyakorlati szabályait: inkább kevés, de minőségi dolgok beszerzése, szelektív szemétgyűjtés, autó helyett biciklizés, textiltáska bevásárláshoz.....)

Ha vendégség, akkor takarítás, sütés-főzés és főleg: öröm!

Takarítás? Hát, nem tartozik a hobbijaim közé, képtelen mennyiségű dolgot szeretek sokkal jobban csinálni és mégis - rendszeresen van bennem hajtóerő, hogy nekilássak és felmossak, lemossak, elmossak, kimossak, átmossak dolgokat (összemosni nem szokásom). Többnyire van ennek egy heti rendje, nálam a szerda és a péntek a kritikus napok: szerdán hét közepe van, tehát kicsit rendet kell tenni, kicsit fel kell porszívózni, kicsit össze kell kapni a lakást, hogy élvezhető maradjon a hangulat hétvégéig. Pénteken aztán vége a hétnek, vége a melónak, jó alkalom a házzal szöszmötölni egyrészt, hogy hétvégén, amikor mind itthon vagyunk, élvezhessük a tisztaságot és ne azon kelljen görcsölni, hogy a szombat fele súrolással telik, másrészt valamiféle lelki feltöltődés, ahogy az ember ugyanazt a munkát ezredszerre is megcsinálja és közben befelé figyel, emészti a hetet, gondolkodik az új terveken (bennem ilyenkor születnek a kreatív óravázlatok) és egyszer csak rend lesz - kint is, bent is. Ettől függetlenül nem vagyok a házimunka bajnoka, nagytakarítást csak karácsony előtt és tavasszal/nyár elején végzek, azoknak is inkább lelki töltetük van, noha persze fontos a külső tisztaság, rend is, de főleg ezek összhangja a belsővel.

Most vendégek jönnek hétvégére: legkedvesebb (és egyetlen) húgom, új barátja és anyám is. Na már most Hugi tudja, mi itt a helyzet, anyám is, nagyjából értik, mit jelent, hogy három kreatív gyerek él a lakásban, ami, ugyebár nem múzeum, de többnyire szerencséjük van, mert hétvégi látogatásaikat megelőzi a pénteki tisztaság-nap. Na de hát az új barát! Először is életében először hozza haza a Hugi (korábban nehéz lett volna, mert nem ismerték egymást, még csak három hónapja tart a l'amour), másodszor egy nagyon szexi fekete fickóról van szó (márpedig itt akkor szexi rendnek kell lenni, nincs mese), harmadszor még párizsi is, azaz francia, tehát fel kell kötni az alsószoknyát, hogy villantani tudjunk egyet híres magyar vendégszeretetünkből, kulináris magasságainkból, de nekem ez csak akkor megy, ha tényleg rend van körülöttem - kupi- és mulató-hangulatban nincs ihletem (nem vagyok egy Toulouse-Lautrec, még a konyhában sem). Ráadásul első telefonos csevegésünk máris az étkezés körül zajlott és azonnal beígérte Bruno (mert így hívják a jóembert), hogy majd elmeséli nekem, milyen az igazi pezsgő. Tehát: start! (Már szerdán!)

A menüt röpke három óra alatt összeraktuk telefonon mi, lányok: Hugi, anyám és én, néha Bruno véleményét is kikérve: legyen lángos, á, dehogy, azt nem tudok olyan jót sütni, akkor inkább gulyás, á, az nem jó, holnap én pont azt főzök neki, de ugye nem vegetáriánus, hát szerintem nem, most evett meg öt rántott húst, de mit tudsz igazán jól készíteni, enchiladas-t, az meg mi, ja, hasonlít a hortobágyi rakott palacsintához, az jó lesz, de ne már, szegény megsül a konyhában ebben a kánikulában, inkább valami gyorsat, de hát ha egyszer itt lesz és francia, mégiscsak legyen valami különleges, na jó, enchiladas-t csinálhatsz, azt én is szeretem, Bruno, do you like enchiladas, yes, that's perfect, de mi legyen másnap, hát krumplis tészta, ugyan már, az tök egyszerű, olyat majd csinál neki a Hugi, akkor paprikás krumpli, ja, de nem szereti a virslit meg különben is, milyen kaja már az, nálunk nem kaja van, Hugi, hanem étel, kaját a macskák kapnak, mindegy az most, ne legyél sznob, csinálj neki inkább paprikás csirkét nokedlivel, jó, az lehet, de nem baj, ha készen veszem a nokedlit, az enyém nem mindig sikerül, nem baj, a múltkor is jó volt, amit a boltban vettél, de nem is ott vettem, azt én csináltam, ja bocs, szóval ahogy akarod, na és Anya, csináljak megint olyan oroszkrém tortát, mint múltkor, naná, persze, tudod mit, szerintem ha oroszkrém torta lesz, azzal én elvagyok, ne is készíts mást, de Anya, hát a Bruno is itt lesz, ja tényleg, igaz is, de azért tortát mindenképp csinálj...

Az ihlet megalapozásához elindult a takarítás is. (Már csütörtökön!) Őszintén szólva engem mindig meglep, hogy akárhányszor rászánom magam az alaposabb takarításra, egyből szembesülnöm kell vele, hogy csipkerózsika-álomban élünk és nem annyira azért, mert ez itt egy palota, hanem mert mindig újabb pókhálókat fedezek fel, amelyek (esküszöm) tegnap még nem voltak ott. Az ember felszerelkezik egy porszívóval (úgy hívjuk, hogy Aranyoska, ő az egyik legjobb barátunk, miután a Nyugdíjas helyett megvettük) és úgy érzi magát, mint Szent György, akinek a sárkánnyal kellett megküzdeni, vagy éppen mint a Herceg, akinek meg a csipkerózsán kellett átvágnia magát, de végül alakul a helyzet, noha váratlan pókok kerülnek elő, akiket ki kell toloncolni, hogy újból lakhatóvá váljék otthonunk. Kánikulában ez külön jó szórakozás, de hát jön hozzánk egy igazi francia, mit nekünk pókok meg hálók! Viszonylag hamar megküzdöttünk egyébként a helyzettel (ami, tekintve hogy egyébként heti kétszer takarítok, nem olyan szörnyű), a gyerekekre is átragadt a láz, mert olyan rendet raktak a szobáikban, hogy még én is elcsodálkoztam (merci, Bruno) és megteremtettük az ihletett állapotokat a további sütés-főzéshez. (Sőt, annyira belelendültünk, hogy a szomszéd barátoknál, akik elutaztak és ránk hagyták a macskát meg a locsolást, szintén felsöpörtünk és felmostunk. Ez azért már kóros, gyorsan haza is jöttünk.)

Úgyhogy most ott tartunk, hogy jöhet a lista alapján a bevásárlás (a Férj imádja a listákat, a vásárlást meg főleg), utána pedig a lényeg: az alkotás, amibe mindenki beleszól vagy beletorkoskodik kicsit. Ahogy korábban Judit is írta, vége már a feszült, mindenmásodpercbenodakellkoncentrálnom típusú főzésnek, sütésnek - a gázról vagy a sütőből a maguk szintjén remekművek kerülnek elő, ha meg nem, akkor megvannak a módszerek, amelyekkel azzá válnak, ha tetszik, ha nem, így ebben a témakörben nagy izgulni való nincs, de az öröm abszolút ott van (nem csoda, ha ezt a részét élvezem legjobban a vendégvárásnak, még jobban, mint magukat a vendégeket - na jó, csak vicc volt). Vendéget várni pedig véleményem szerint a szintén francia gasztronómus Brillat-Savarin mondata alapján kell: "To invite a person into your house is to take charge of their happiness for as long as they are under your roof" és ezt a zseniális mondatot nem véletlenül egy szakácskönyvben találtam, majd felírtam itthon a nagytükörre. Ez a szakácskönyv messze nem hagyományos és nem is csak úgy megvettem a boltban, hanem az én legkedvesebb barátném küldte nekem egyszer Ámerikából és teljesen elámulok rajta minden alkalommal, amikor kinyitom, tudniillik az egész (!) kézzel (!) van leírva és megrajzolva (!) - olyan, mint egy álom, gyönyörű, néha elalvás előtt csak a szépsége miatt nézegetem, olvasgatom kicsit, mint egy verset és tényleg: költészet, ami benne van. Most pedig nincs már más hátra, mint hogy a kedves Olvasó kívánjon sok szerencsét a holnapi sütés-főzéshez, aztán pedig megjönnek, akiket szeretünk és pár óra ölelgetés, puszilózás, pálinkázás/whiskyzés/pezsgőzés meg magyar-angol-francia cseverészés után bon appetit!