Ez a kedvenc napszakom. A nappali forróság már csillapodik, a Nap lejjebb ereszkedik, leszáll a magas lóról, és finoman simogatja a megfáradt embereket. A szorgalmas nénikék előjönnek kertjükből, és a ház előtti padon megpihenve beszélik meg szomszédaikkal a nap eseményeit. A tyúkok még kíváncsian szemet keresnek, üres gyomorral nem jó nyugovóra térni. A városokban is előmerészkednek a kánikula elől redőnyök mögé rejtett unokák és a kellemes melegben a házak közti téren biciklik, labdák kerülnek elő.

Megváltoznak a fények és a hangok. A nappali zsibongás lecsillapodik. Talán azért szeretem ezt az időszakot annyira, mert a zajos órák utáni békében ugyan kicsit ott van az elmúlt nap utáni bánkódás, de a langyos este még magában hordozza az újabb forró nap ígéretét, végtelen nyarat remélve. Csak augusztus végén, amikor már érzékelhetően rövidebbek a nappalok tudatosul, hogy újabb évet kell várni a következő kora nyárestékre.

Érkezésemet is így időzítettem. Az anyám azon a forró nyári napon kora reggeltől vajúdott velem, mire este fél hatra megjöttem. És megint szétáradt a nyugalom. Sok évvel később, a születésnapomon meglátogattak a szüleim. Akkor én már nem nagyon mozdultam ki otthonról. Fészket építgettem. Aztán két nap múlva hajnalban egy finom kis pattanás, és az elfolyt magzatvíz jelezte, hogy elkezdődött. Férjemmel izgatottan álltunk a dolgok elébe. De ez olyan lassan ment, hogy nem is gondoltuk, hogy aznap még találkozhatunk a kislányunkkal. Aztán délutánra felgyorsultak az események, és fél hatkor ő is megérkezett. Ismét egy gyönyörű kora nyáresténk lett.

Eszembe jutnak régi nyarak, amikor nagynénéméknél a faluban esténként olyan egzotikus élményben volt részünk, amit ma már filmen sem látni. Hat óra körül az utca végén porfelhő és zaj támadt. A falu gulyása ilyenkor hajtotta haza a legelőről a teheneket. Az emberek kijöttek az utcára, beszélgettek és hazavárták jószágaikat. Akinek még dolga volt, csak a kiskapuját és az istálló ajtaját hagyta nyitva. A megfáradt magyar tarkák kötelességtudóan befordultak a házuk előtt, és akár gazda nélkül is szépen bevonultak a kapun, egészen az istállóig. Nekünk városi, nyaraló gyerekeknek ez volt a nap fénypontja. Eleinte csak belülről, a kerítés biztonságából lestük ezt a parádét. Később már a járdára is kimerészkedtünk. Csak akkor volt nagy riadalom, ha valamelyik tehén elvétette és eggyel korábbi hídon fordult be, mert akkor hibáját korrigálandó, a járdán, a házak és a bámészkodó gyerekek előtt vonult el a saját udvaráig. Mi pedig vidáman és maszatos képpel szaladgáltunk tovább, hiszen másnap folytatódott a végtelen nyár.

A kora nyáreste a Balatonon is más. A nyaralók már délelőtt levonulnak, és egész nap a strandon kínlódnak a forróságban, és vagy több flakon napozószert mosnak bőrükről a vízbe, vagy ki sem merészkednek az árnyat adó platánok alól. Én a Balaton mellé születtem. Így nekem az most is az otthonom, pedig már sok éve távol élek tőle. Nem is megyek le egész napra a partra. Öt óra előtt el sem indulok. Régi beidegződés, még abból a korból maradt, amikor a nyári Balaton nekem a munkát jelentette. A balatoniak sosem érnek rá a "nappali" fürdőzésre. Kora nyáreste indulunk neki, és örömmel üdvözöljük a többi, szintén ilyenkor fürdeni igyekvő régi ismerőst. Nem mondom, útközben rendere kerülgetjük egymást a partról szállásukra igyekvő nyaralókkal, ha én is reggel óta ott lennék, eddigre már én is biztos megunnám. De mit hagynak ők ki! Hiszen ilyenkor a fények és a hangok a víznél is megváltoznak. A nappali összefolyó zsibongás helyett egy-egy társaság vidám kacagását messziről kihozza a szél. És a látvány! Lehet, hogy az északi part megkapta a hegyeket, de minket, déli partiakat az aranyhíddal kárpótolt a természet. Mesés élmény úszni rajta.

Mindig arra vágytam, hogy nekem is egész nap szaladgáló, kis maszatos képű gyerekeim legyenek. Most, a kora nyárestéken, szüleim balatoni udvarában lepkehálóval összefogdosom a kis maszatos képű kölkeimet, együtt örülünk, amikor az esti csutakolás után újra rózsaszínűek lesznek. És boldogan hiszünk a kora nyáresték ígérte végtelen nyárban.

Első gondolatom az volt, hogy kirohanok a kertbe és elkezdem vendégváró-bemutatható rendbe vágni. Merthogy délutánra olyan lenyűgözőre kéne alakítani, mint legjobb korszakaiban tud lenni, vagy amilyennek a fényeknek is köszönhetően legfenségesebb pillanataiban láthatjuk - a mi kertünket, a maga túlfűtött érzelmi viszonyulásaival: csodáival és hibáival.

Tegnapról ott maradt, kifordítva ledobott és már rég elfelejtett fiú fürdő- és alsógatya kombináció. Reggeli anya-szem fürkészi a kertet, hogy legalább illetlenség-nyomok ne hangoskodjanak a szemünkbe.

Második gondolatként azzal játszottam el, hogy valamilyen ürüggyel lemondom a kertbe-hívást, kifogásokat keresek: a gyerekek, a hivatalos munkánk, a fáradtság, az időhiány.... sohasem leszünk képesek tökéletes álomkertet felmutatni. Aztán rájöttem, hogy a prezentálás csak kiinduló pont ahhoz, hogy beszélgessünk egymással kertjeinkről, hogy örömködjünk a szépen, nevessünk a sutaságokon és lássuk meg, hogy min és hogyan kéne, vagy lehetne változtatni.
És akkor láttam, hogy Nemes Kriszti írta, hogy mindenkit üdvözöl és biztosan jó lesz az együtt-lét és küldött is írást. Megnyugodtam, hiszen nem bírálók, ítészek vagy kritikusok jönnek hozzánk, hanem kertbarátok és kert-tudók, akik minden virágkehely alatt meglátják azt is, hogy mi van a föld mélyén.
Kert-életünk őszintesége rengeteg átbeszélni valót ad - szeretem, várom. Ünnep.

Levente felrajzolta, és irányította, hogy közösen ki tudjuk faragni a falu kultúrház tábláját.

Balázsnak köszönhetően a Faluság is kapott egy saját fatáblát.

A Klári gyűjtötte terméseket egyénítetten lehet viselni és az elunt ruhadarabok idei nyári kedvencekké válhatnak.

Vali segítségével az agyagdarabokban a lelassult, elmélyített, tapinthatóvá vált idő találkozott a tárgyiasulással.

Balázs háttér/előtér-zenéket válogatott közben, időnként pedig élő improvizációkkal kiegészítve. Ezek közül az egyik:

https://falusag.hangfarm.hu/2023/05/kepzomuveszeti-egyuttfoglalkozas

Kapcsolati stációk. Kapcsolat alakulások.
Az óvodáig vezető úton Nővér mindig feladatokat adott: sorold fel a napokat (ez jól ment, de a szerda a mai napig nagyon furcsa), sorold el a hónapokat (a június-július még nagyobbacskaként is gondot okozott). Mi a telefonszámunk (az okostelefonok megjelenéséig minden családtag, ismerős, barát számát kívülről tudtuk, mint ahogyan a születésnapokat és névnapokat is), hol lakunk....
Kisvilág-biztonság.

Katica-tankönyv. Lárva-báb-imágó: a katicává válás minden állomása a nőszirom levélen.

A kakukkfű megjelenésre sokféle lehet annak megfelelően, hogy vad-, mezei- vagy termesztett kerti változatról van szó. Ennek fényében lehet lágy vagy fásodó szárú, alacsony vagy éppen nagyobb bokor. Levelei lándzsa vagy kerek alakúak. Illata azonban mindegyiknek nagyon markáns. Rétek és erdők száraz, fényben gazdag területein találkozhatunk vele vagy éppen a kertünkben, ha vetettük.

Kerti kakukkfű

Fűszernövényként nagyon finommá teszi a vadas, halas és gombás ételeket, de akár egy egyszerű sülthús, főzelék, saláta vagy mártás ízén is sokat tud dobni. Azonban ennél sokkal több rejlek ebben a kis növényben, mely egyik legősibb és legértékesebb gyógynövényünk.

Vegyük is sorra mi mindenre jó:

• timol és karvakrol tartalma miatt antibakteriális és vírusölő hatással bír, illetve egyes gomba fajokkal (Candida) szemben is felveszi a harcot,
• immunrendszert serkentő hatása van a belőle készült illóolajnak,
• megfázás, náthás betegségek ellen segít egy forró fürdő,
• csillapítja a köhögést,
• friss levelek rágása csökkenti a torokfájást és fogínygyulladást,
• kiűzi a bélférgeket,
• belső és külső használata segítséget nyújt ízületi gyulladás, keringési és reumás panaszok esetében,
• talán inkább nők szempontjából pedig pozitív hatása, hogy késlelteti az öregedési folyamatokat.

Jótékony hatásai közül szeretném kiemelni a megfázás és náthás betegségek elleni alkalmazását, mert úgy gondolom ez mindenkit érintő téma. Ugyan nyár van, amikor ezeknek se híre se hamva, viszont nekünk most kell begyűjtenünk a gyógynövényt, hogy aztán ősszel s télen felhasználhassuk.

Fontos, hogy virágzásban lévő növényt szedjünk, mert ilyenkor legmagasabb a hatóanyag tartalma. Célszerű a metszőollóval szedni a kerti fajtát, vad- és mezei változatát viszont puszta kézzel egyszerűbb. A levágott növényeket fénytől védett, meleg helyen szárítsuk meg, ajánlott újságpapírra helyezni őket és száradásig pár naponta forgatni, ha sűrűbben tettük.

Miután megszáradtak, egy zacskóban könnyen tárolhatók felhasználásig. Amikor is egy nagy fazék vízbe egy marék kakukkfüvet teszünk és felforraljuk. Forrást követően levesszük a tűzről és beleöntjük a kádba, persze leszűrve. Ezt a forró vizet felengedjük vízzel, hogy beletudjunk ülni, majd 15-20 percig, amíg a víz el nem hűl, üljünk bele, mossuk meg magunkat vele. A fürdőt 2-3 napig szoktuk ismételni megfázás esetén.

Virágzásban

Lemetszett növények

Száradó kakukkfű

Megszáradt, bezacskózott vad kakukkfű

A gyógyfürdőzésről mindig a tespedtség, a statikusság, a lomhaság jut eszembe. A tehetetlen testek felázott bőrének öregen kipárolgó langyos szaga. A mozdulatlanság. A halál.

Gyerekkori elűzhetetlen kép: valószerűtlenül csupasz, ruhás méltóság nélküli, komikus-lebegő műanyagbabákká vált ismeretlen felnőttek. Ugrálni tilos!

Szeretem a víz áramlását, szeretek benne mozogni: csobbanni, úszni, szeretem a bemerülés és kibukás dinamikáját, az önmaga súlyától megkönnyebbült testem ficánkoló játékosságát, a félrenyelések és fröcskölések féktelen figyelmeztetését saját levegőtlenségemnek való kiszolgáltatottságra. Szeretem az elfáradó-elzsibbadó rongybaba érzést, az elementáris éhséget, ami egy hatalmas fürdőzés után rátör az emberre.

Megtartani a fiatalságot, megtartani kertünkben a vizet - nem kihívás, hanem inkább meghívás az itt-létre.

Egyelőre egyre inkább úgy látom, hogy a mozgás minden életnek a kulcsa.

Lemezborító készítés, Independent Label Fair Budapest (Független Kiadók Vására), 2021 - Pontoon állóhajó

Balázs éppen (már megint, még mindig) A rész és az egész-t olvassa, megkértem, citálja ide ehhez a gondolatmenethez illeszkedő beszélgetést a könyvből:

"Na de ha igazán elütnénk egy bálnát? kilyukadna a hajónk is meg a bálna is. Csakhogy itt a nagy különbség: a bálnán ütött lyuk begyógyulna szépen magától, a hajó meg roncs maradna. Különösen ha a tenger fenekén kötne ki. Mert egyébként persze ki lehet javíttatni." Itt már Niels [Bohr] is közbeszólt: "Korántsem ilyen egyszerű az élő és a holt anyag kötötti különbség. Nem vitás, a bálnában valóban dolgozik egy formatív erő, hogy így nevezzem; ez az erő biztosítja, hogy a sérült rész kiegészüljön. A bálnának persze fogalma sincs erről az erőről. Az sem kétséges, hogy erre a biológiai örökségre még nincs magyarázat. Ugyanakkor azonban a hajó sem teljesen élettelen tárgy. Olyan viszonyban áll az emberrel, mint a pókháló a pókkal, vagy a fészek a madárral. A hajó formatív ereje az emberben gyökerezik, és a javítás folyamata valamiképp analóg a gyógyulási folyamattal. Ha ugyanis nem volnának élőlények - jelen esetben emberek -, akik meghatározzák a hajó formáját, nem lehetne megjavítani sem. Természetesen az a tény, hogy az ember esetében ez a formatív erő tudatos, már nem jelent lényeges különbséget."

(Werner Heisenberg: A rész és az egész - Beszélgetések az atomfizikáról, Gondolat, Budapest, 1975, ford. Falvay Mihály, 148-149. o.)

Nem vagyunk épp buliba járó család, de szívesen szervezünk évente néhányat, lehetőleg nálunk és összekötve néhány plusz programmal, pl. kiállítás vagy az alkotótelepek bemutatói. Most kipróbáltunk egy olyan verziót, amiben a dionüszoszi kivetülésre korlátozódtunk: diszkó és egy minimális vizuál, abból is épp annyi, amit fél óra alatt össze lehet állítani. A helyszínválasztáson nem kellett sokat gondolkodni (Szabadkikötő), anyai megrendelésre elkészült a fejlécrajz (Janka), és már lehetett is várni.

A buli-várás nagyon fontos dolog. Zene- (Janka és én), ruhaválogatás (csajok), jóidőben-reménykedés és főleg érzelmi-készülés. Van, hogy ez utóbbi egy évig is tart. Mindez ebben az esetben összeért azzal, hogy felfedeztük: Janka változatos zenei világával egész jó bulikat tudna csinálni. Úgyhogy nagyrészt az ő válogatására bíztuk magunkat, és ez egy igen jó döntés volt: elektró-szvingjeit mind szeretjük, a nagyonpop zenéket is gátlástalanul berakja, egy-egy Кино vagy anime-zene becsempészésével bővíti a repertoárt; diplomatikus a zenéket kérőkkel, és simán otthagyja a keverőpultot, ha táncolni akar. Bámulatos ez a magabiztosság, főleg egy olyan tinikor emlékének ismeretében, amit ugyanilyen idősen a pult mögött rendszerint a "gyorsabb zenéd nincs?" és az "ez nem zene, de amúgy ilyet én is tudok" típusú esztétikai és lelki problémák kezelésével töltöttem. És nem beszéltem még a csodás és igen hálás közönségről, akik akár már 19:00-tól éjfélig ropták, és akikkel együtt lett ez az este igazán emlékezetes. Köszönjük!

Ma elmaradt a reggeli, viszont tizenegykor nekiültünk az éppen lezárt levesnek és pogácsának.
Élményfeldolgozás: szavak keresgélése, hogy megtaláljuk azokat a jelzőket, melyek leginkább kifejezik a tegnap este érzés-élményeit. Fergeteges, fantasztikus, csodálatos....
Tudunk együtt bulizni: közös táncparketten, nemszámít hány évesen, közös zenei és viselkedési ízlést találva beleszabadulni a táncba. Örülni a zenének, a mozgásnak, annak, hogy vagyunk.
Anyai hála Jankának, aki napokon át válogatta a zenéket, elkezdett Balázstól megtanulni keverni, belehallgatni, átjátszani, potmétert kezelni, zenei informatikával ismerkedni.
Egyszer-kétszer ültem csak le, hogy szusszanjak egyet (nem kaptunk kíméletet, egy lassú szám sem volt....) és akkor gyönyörködtem: a gimnazisták, az egyetemisták, a felnőttecskék és a felnőttek ropták. Közös falu(ság).

Ha Woody Alent látod, azonnal beugrik, hogy ő NEW YORKI. Csupa nagy betűvel. Ha meghallom Dés László zenéjét, azonnal az jut eszembe, hogy ő PESTI. Csupa nagybetűvel. Tudom, hogy a szövegeit nem ő írja, de az a szenvedély, ami a dalaiból árad, az nagyon pesti. Ennyire szenvedélyesen szerelmesnek lenni, csak második generációs pesti tud. Aki gyermek korában a szüleivel ismerte meg a várost, aztán középiskolásan egyedül bolyongott a körutakon, és tereken. Be nem teljesült szerelmekkel, vágyódó tinédzser versekkel, hogy mire felnő, bátor és szenvedélyes legyen. Mi, vidéki versenyzők sosem leszünk ennyire felszabadultak. Hiányzik a város zsigerekig ható ismerete, és az ebből fakadó önbizalom, ami átjárja szerelmi életünket is.

Ha Dés László dalait hallom, pestinek, és nagyon szenvedélyesnek képzelem magamat. Olyannak, aki ha éppen szerelmi bánata van, hosszú szövetkabátban, feldúltan lépked a Nagykörúton. Olyannak, aki ha éppen szerelmes, vágytól fűtve, hol pattanásig feszülten, a finom érintésektől őrületig fokozza a vágyat. Hol állat módjára, veszettül párosodik. Szerintem Woody Alan New Yorkban pont ilyen volt.

Amikor pedig a cserhalmi-bástijulis dalokat hallgatom, szinte legalizálom a megcsaló viszonyt. Olyan szenvedély vibrál a pár között, hogy megbocsájtom nekik a hazugságot. Persze ez csak addig tart, míg szól a zene. De Dés László zenéjében pont az a jó, hogy szégyentelenül lehet megélni a legbujább érzelmeket is. És a legnemesebbeket is. Nem véletlenül lett a szabadon gondolkodók himnusza a Mi vagyunk a grund. Mert nem szégyen a szégyen, és bátran lehet akár sírva is énekelni, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

A héten a koncertjén voltunk. Négy színész énekelte dalait: Für Anikó, Mácsai Pál, Nagy Ervin, és a csodálatos hangú díva, Básti Juli. Számos új dalt is előadtak, amelyeket még sose hallottunk. Azonban a furmányos szövegek, a finoman kidolgozott zene, és a profi zenészek olyan élményt szereztek, amitől az új dalok azonnal fülbe másztak. És elvarázsoltak. És szerelmesen sétáltam a Nagykörúton. És gátlástalanul csaltam és csalatkoztam. És sirdogáltam amikor régi dalok régi érzéseket idéztek fel bennem. És telitorokból énekeltem, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

Már félév telt el amióta új munkahelyen dolgozok. Lassan kiismerem magamat a helyen és az emberek közt. Alakulnak kapcsolatok. Születnek felismerések, nagy egymásra találások. Ahogyan közeledünk egymáshoz, egyre több mindenről beszélünk, egyre nagyobb őszinteséggel. Az egyik munkatársnőm legújabb felismerését osztotta meg velem arról, hogy többször kellene hétközben is kimozdulniuk, hogy kitörjenek a mindennapok egyhangú taposómalmából. Idült vigyorral néztem rá, mert azt számoltam, hogy csak az elmúlt két hétben mennyi spontán, vagy jó előre megtervezett programot csináltunk a hét számos napján. Busójárásoztunk húshagyó kedden, farsangoltunk az iskolába, klasszikus koncerten voltunk, amelyre a Bartók Rádióban nyertem jegyet, kergettük a hóesést a Mecseken, szétválogattuk a gyerekek évek óta összegyűjtött játékait (kiszanáltuk a történelmileg túlhaladottakat), rég nem látott rokonokat láttunk vendégül, Dés László koncertre mentünk, péntekre pedig négy fogást sütöttünk a munkahelyi piknikre. Azt hiszem mi már korábban észrevettük a hétköznapok száguldó monotonitását. Néha kicsit túl lövünk az élmények hajszolásával, ez fárasztó, és nem segíti az “év háziasszonya” díj elnyerését, mert általában a házi munkán spórolok, de pont a koncerten idéztem fel harminc évvel ezelőtti énem, és az elszáguldott időt meghazudtolóan friss volt az érzés. Mintha nem is harminc éve lettem volna álmokkal teli fiatal felnőtt.

Nincs már újabb harminc évem, de megvan a képességem, hogy a hétköznapokban is találjak emlékezetes pillanatokat. Az ünnepekkel pedig feldíszítsem a száguldó vonatunk. Hiszen “egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk”.

Rengeteg levelet küldtünk egymásnak faxon. Apának akkor még tekercses-faxpapíros készülék volt az asztalán, talán egy évre rá lett A4-es papírra nyomtatott lehetőség.
Minden tekercsen érkező - legyen az fikarcnyi rámgondolásos üzenet vagy több oldalnyi beszámoló a távolban, főleg persze belülről: szívben és fejben történtek - üzenetet addig olvasgattam, amíg szinte már kívülről tudtam. Minden mondat felért egy simogatással, minden vessző a folytatást ígérte.
A mai napig összehajtogatva laknak kalapdobozokba rendezve az első közös koncertjegyekkel, múzeumbelépőkkel, vonatjegyekkel együtt.
Ide költözésünkkor néztem bele a dobozokba, addig elég volt mindig a tudat, hogy vannak, hogy ott vannak, de mivel nem elmúltságból, hanem jelenvalóságukban tekintek rájuk, sohasem volt fontos, hogy újraolvassam őket.
Talán valamelyik gyerek kérdezett rá pakolás közben, hogy mik azok és nyitottam fel a tetőket, akarva mutatni azt az intenzitást, ahogyan egy család születni készül.
Az elsárgult papírokról elillant a festék, immár visszahozhatatlanul, pusztán emlék-keretként, a valaha ott-lét bizonyítéka, de a visszaleshetőséget kizárva. A 'milyenek voltunk' képzelettel színezett meséi.
Amikor pdf formátumba mentek egy hivatalos iratot, mindig elfog a kísértés, hogy a jövő kiber-történészeire gondolva benne hagyjam a word-be írt, kifehérített üzeneteimet. Néha bennehagyom.

Néha elcsípek egy-egy dokumentumfilmet a mániákus gyűjtögetőkről. Ilyenkor kicsit megijedek, hogy a tárgyak iránti rajongásom nem kóros-e. Mert a hat évvel ezelőtti színházjegytől elkezdve, a tizenkettedik guberált virágmintás bögréig, mindent elteszek.

Különös viszonyom van a bélyegekkel. Apró műalkotásoknak tekintem őket, amelyek térben és időben korlátlan utazók. Totálisan nem értek hozzájuk. Tehát a bélyeggyűjtés, mint hobbi teljességgel távol áll tőlem. Mégis, amikor először láttam meg valamelyik borítékon a matt fényű, rajzolt széket, rabul ejtett. Az érzés csak fokozódott, amikor észrevettem, hogy másik címlet, másmilyen színű és stílusú széket rejt. Azt hiszem akkor dőlt el, hogy gyűjteni fogom a székes bélyegeket. Szerintem ez legalább egy évtizeddel ezelőtt történt. Attól kezdve mániákusan vagdostam le a borítékokról a színes székeket. Figyelembe véve az utóbbi évek digitalizálódását, azért ez nem jelentett tömeghisztériát, ugyanis a karácsonyi lapokat leszámítva, nem nagyon kaptam már felbélyegzett borítékokat. A számlalevelek sajnos előre nyomtatott díjhitelezvék. Azt már említettem, hogy nem vagyok profi bélyeggyűjtő, ezért a nagyritkán elcsípett bélyegeket borítékokba, képeslapos dobozokba szedegettem. Ha olyat találtam, amire korábbról nem emlékeztem, rajongásom újabb lendületet kapott.

Aztán öt évvel ezelőtt új munkahelyre, új munkakörbe kerültem. Az egész megyével tartottunk kapcsolatot. Telefonáltunk, e-maileztünk és LEVELEZTÜNK.
Ekkor vettem észre, hogy van egy újabb sorozat. A Magyar Posta története előtt tisztelgő, immáron fényes grafikák a stemplitől kezdve, a postaládákon át, a postakocsikig, számos mintát tartalmaznak. Érdeklődve fordultam az új bélyegvilág felé. És várnom sem kellett karácsonyig, mint korábban, mert itt naponta jöttek a levelek. Küldtek beszámolókat, szerződéseket, a falvak magazinjait. Csak ki kellett vágni az apró színes képeket. Újabb borítékok teltek meg bélyegekkel.
Van az az érzés, amikor azt gondolod, hogy majd egyszer, amikor sok időd lesz, kiválogatod őket, rendbe teszed a gyűjteményt, és tuti lesz minden. Nos, ez a pillanat ritkán jön el.

A vasárnapi ebéd után szétszéledt a család. A fáradtabbak délutáni pihenést, a TV-függők műsort kerestek maguknak. Én meg magamban maradtam az elpakolással és a gondolataimmal. És ekkor eszembe jutottak a bélyeges borítékok. Kis keresgélés után megleltem őket, és a megtisztult konyhaasztalon veszett válogatásba kezdtem. Először a postatörténetest rakogattam, aztán előkerültek a székesek. Meg számos másikak is. De trehány gyűjtő lévén, annak idején csak hevenyészve körbekerítettem a bélyegeket, semmi egyenes vágás, vagy elegáns leszélezés. Így nem csak válogatni, de vágni is kellett őket. Ahogy forgattam a boríték sarkokat, a legtöbbön jól kivehetők voltak a bélyegzők is, a települések nevei is. Hirtelen életre kelt a konyhaasztalom. Ott termett Vajszló és Szigetvár, Siklós és Drávaszabolcs, Majs és Ellend. Aztán elkezdtem látni a postáskisasszonyokat, még akkor is, ha már régen megasszonyosodtak. Elképzeltem, ahogyan mindennap a postás autóhoz igazították a küldemények felvételét. Ekkor újabb nőket kezdtem látni, azokat a valamikori munkatársakat, akik magukat a küldeményeket állították össze. Láttam, ahogyan sietve ragasztották le a borítékot, hogy még az aznapi postával elküldhessék. Azt is láttam, ahogyan a postáskisasszonyok csalódottan tárták szét karjukat, ha túl későn érkezett a hivatalnok, hogy aznap már nem megy el. Volt aki bánkódott rajta, volt aki egy legyintéssel elintézte, hogy neki mindegy, majd csak odaér valamikor. Marikák, Évák, Szilviák és Melindák sürögtek a feladás körül. A postára menés mindig egy jó kis alkalom volt a társalgásra is, ha tovább nem, de addig mindenképpen, amíg a bélyegeket felragasztották. A postáskisasszonyok gondosan válogatták, hogy melyik címleteket ragasszák a borítékra. Aki nagyon precíz, ügyelt rá, hogy egy sorban, és egymásra véletlenül sem ráragasztva díszelegjenek a bélyegek. Aki sietett, csak ráhányta a jobb felső sarokba. A stemplik is sokat meséltek. Voltak dühösek, nagyon odacsapottak. A lezserek félig a semmibe révedtek, feliratuk csak hiányosan látszott. A legkisebb falvakban már postahivatal sincs, az önkormányzatnál gyűjtik össze a küldeményeket. Néhány önkormányzat olyan igényes, hogy saját címerrel, vagy valamelyik saját neves eseményükkel készíttetett saját bélyeget. Mozsgó, Belvárdgyula, Márok ezzel külön megtisztelte címzettjeit.
Aztán már nem csak egymáshoz, hanem hozzám is szóltak a kedves régi munkatársak. Szóltak büszkén mosolyogva, hogy fogadjam szívesen a legfrissebb falu újságjukat. Akadtak zsörtölődők, akik azon mérgelődtek, hogy már megint valami dokumentációt kell beküldeni. Aztán bűnbánóan jelezték, hogy hát tudják ők, hogy ez az ügyrend, csak értsem meg, hogy mennyi a munka. És én megértettem. Mosolyogtam a bélyegek fölött. Az elmúlt évek kapcsolatainak örvendeztem, ahogyan a munka miatt majdnem mind a 301 településen megismertem valakit. A bélyegek és a bélyegzők körbe röpítettek egy vasárnapdélután egész Baranyán.
A jóleső derű után, hirtelen a szívembe markolt az a filmekből ismert jelenet, amikor kirúgják az embert, és a kezébe nyomott papírdobozban szorítja bögréjét, egy szem növényét, és a széktámláján tartott kardigánját.
Én is így jöttem el. Az én papírdobozomba beleraktam az összegyűjtött bélyegjeimet, a gyomorsav gyógyszerem, és a hajpántom mellé. Kívülről nézve ennyi maradt az elmúlt öt évből. De azt hiszem megvan mindkét bélyegsorozatom, a székes is, és a postatörténetes is.
És több is.