A legelső anyák napját a kiírtnál egy évvel tovább vártam: hiába a lépcsőzés, hiába a tonikivás, hiába a diszkrét anyai intés, hogy nosza, kifelé, Janka nagylányunk anyák napja után született csak meg.
Ezután már olyan hamar adatott meg, hogy újra és újra és újra anyává válhassak, hogy testem hol áradó, hol apadó változása egy folyamatosan tartó örömmámornak tűnt.
Azzal, hogy anya lehetek, hogy más és más gyereknek a más és más anyukája lehetek, mégis mindegyik konstellációban MI vagyunk, szóval azzal, hogy anya lehetek, azzal teljes is lehetek. Kiterjedtem, szétáradtam, négyszer annyi életet kaptam, mint nélkülük. Az ő történeteik az én történeteim is, az ő meséik színezik az én meséimet is.
Az én anyai tükreimet ők is visszatükrözik, nap mint nap meglátom önnön magam egy hajszálnyiját felnagyítva, megfinomítva, szelídítve, máshogyan egyénítve.
Balázzsal álmodtunk egy családot, ami itt lüktet, él, teljesedik, növekszik körülöttünk.
A mai nap egyrészt hála anyáinknak, hogy vagyunk, de őszintén a legnagyobb ünnep számomra ma mégis az, hogy én magam is anya vagyok.

"Anya, ezt a zenét felteheted, de reggel csak neked fogok egy sajátot játszani!"

(Kovács Jónás: Anyáknak)

Hilde Edvardsen (NTNU-diák) - Small but Red (agyag és pigment, 4x2.5cm, 2019)

Ha netán arra gondolnál, hogy fenn északon biztos hidegebb van mint nálunk, akkor egy Norvégiában tett látogatás könnyen felülírhatja ezeket az előfeltevéseket. Persze nem árt a nagykabát és a vízálló cipő, de azért a sapkát meg a kesztyűt itthon is lehetett volna hagyni.
Ezek mellett viszont a további közhelyek ma is érvényesek, mint pl.
1) Norvégia igazán drága ország. Minden 5-6x annyiba kerül, kivéve a benzint (az inkább 1.2x, vajon miért) és állítólag az ikeás cuccokat. Felmerült amúgy bennem az a gyanú, hogy nem is az ország drága, hanem a norvég korona árfolyama túl jó, így ha egy korona 35 helyett mondjuk 7 ft-ba kerülne, akkor kimondottan olcsó hely lehetne, ami által még több sört ihatnának a külhoni egyetemistáink. De így inkább beosztják. Beosztjuk.
2) Azon az égövön télen sötét van. 1-1 órára azért van valamiféle derengés, de nehéz úgy értelmezni, hogy akkor most az a nappal. Mindezek ellenére az ottlakók igazán jókedvűek, nagyon kiegyensúlyozottak és pontosak. A gyerekeket sem zavarja, hogy a kum sötétben rohangálnak iskola előtt és után (netán alatt) az udvaron. Igazán kemény életet élnek, de még így is, számomra egészen rejtély, hogy hogyan készítenek el ilyen körülmények között pl. egy épületet. Vagy bármit, ami nagy és kinti. Ráadásul mindezt teli vidám színekkel. Csakazértis.

Úgy kerültem oda a múlt héten, hogy tavasszal jelentkeztem a Web Audio konferenciára előadni, aminek előzménye az volt, hogy idén januárban mutattam be sokat dédelgetett hang-operációs-webrendszeremet, a Makkerónit a madridi ICLC-n, és ugyanezzel a lendülettel arra gondoltam, hogy egyéb webes ujjszüleményeimet is előtárhatnám a Trondheim-be szervezett WAC jóhiszemű résztvevői előtt. Így aztán beadtam a tervezetet a szervezőknek, akik végül elfogadták az anyagot, így mindenféle egyéb kalapozás segítségével ki is tudtam menni bemutatni a poszteremet meg egy workshop keretében a makkerónit.

Utcakép, déli napsütésben

Egy méretes faházikó

A katedrális

A város ad otthont a norvég tudomány- és technológiai egyetemnek (NTNU), ami méltán viseli ezt a nevet: 40.000 feletti hallgatói létszámával az ország legnagyobbja. Masszív infrastruktúra, és olyan modell, amivel egyetemi-ipari kapcsolatok kiaknázhatók.

Kampusz

Villamosmérnöki kar

Könyvtár a művészeti karon

Véletlenszerű folyosó

A Web Audio konferencia alakulását tavaly óta követem. Mint a többi, 3 vagy 4 betűs rövidítésként létező konferenciasogóra, ez is vándorol a világban a különböző fogadóintézmények között, és ahogy évről-évre alakul körülötte a szervezői testület, úgy válik egyre inkább szervezetté az egész. Az idei évben az NTNU zenetechnológia szakja, egészen pontosan az ott dolgozó Anna Xambó vállalta fel azt a szervezői megamunkát, hogy csapatot építsen a szervezői feladatok köré, a felhívásokat közzétegye, a beérkező anyagokat szortírozza, értékelésüket menedzselje, felkérje az előadókat, gyűjtse a szponzorokat (igen hatékonyan! a Mozillától kezdve a Spotify-ig sok-sok nevet találunk a listán), szervezze a helyszíneket, a kaját, és hát egyáltalán, lebonyolítsa ezt az egészet. Nem irigylem, inkább ámulom az ilyet.
A megnyitó performansz és fogadás a városházán volt (igen!), mintha mi sem lenne természetesebb, hiszen az egyetem és a városvezetés együtt lélegzik. És mert tök evidens, hogy a vendégeket a város fogadja. Ez a gondoskodás végig jelenvolt, egészen konkrétan három napon át 9-22h között állandó programunk volt. Minek is csavarognánk a város utcáin a sötétben.

A web audio egy leendő szabvány, amit egyre több böngésző elismer, és így képes nemcsak hanglejátszásra, de szintézisre, szűrésre, akár ambiszónikus szpacializációra. Mivel a böngészők nyelvén kell beszélnie, ezért érthető is, hogy fejlesztésében a Firefox és a Chrome készítői által delegált programozók vesznek részt. Évről-évre látszik, hogy a technika fejlődésével együtt a lehetséges alkotások tere is bővül. Kezdetben annak is örültünk, ha egy számítógépes hang-alkalmazás, pl. egy szintetizátor megjelenik a weben (pl. a Moog-doodle), aztán feltárult a hálózati kooperáció, közös zeneszerzés világa (pl. a Plink), most újabban pedig a disztributív performansz, vagyis a kapcsolódó készülékeken (=okostelefonok) szétszórva megszólaltatható előadások tűnnek fel egyre gyakrabban (lesz több is később, most példaként: SoundSling). Mint ahogy a nyitó performanszon előadott darab is, ami a rácsatlakozó közönségnek különféle mozgásokat kiváltó üzeneteket ad, ezáltal a megszólaló hang egy mozgó hangszórócsoporton és az előadók mozgása által alakul tovább:

GrainField (Benjamin Matiszewski és Norbert Schnell, Ircam) előadás - itt természetes, hogy mindenki mobilozik előadás alatt, hiszen ez az előadás része.

Hasonló módon szólalt meg a záró (és megelőlegezem: szuperszuper) open mixer koncertsorozat egyik darabja is, a Future Perfect (Garth Paine) munkája is, de itt a készülékek passzív hangszóró-mezőt képeztek. Mindegyik eset arra utal, hogy vannak alternatívák a sok hangszórós vagy egyszerűen csak: hangos koncertekkel szemben, ráadásul mindezt úgy, hogy aktívan bevonjuk a közönséget, ami bármikor akár le is kapcsolhatja készülékeit.

Future Perfect

Szintén felhasználói aktivitásra építenek a hellyel-közzel augmentatív célú kezdeményezések, vagyis azok, melyek a valóságban hallható hangokat kiegészítik gépileg generált elemekkel. Itt a webesség szerepe nem tiszta nekem (legalábbis a GPS-pozíciókövetést nem tartom annak) azon túl, hogy weboldalon fut (Sounds Aware), és internetről használ hangmintákat. Határeset.

A FAUST online realizációjának bemutatója

Ennél kevésbé határeset sajnos a jelenleg meglévő számítógépes alkalmazások webesítéséből áll. Ez annyit tesz, hogy az eddig már különböző rendszereken elérhető CSound, FAUST, TidalCycles alkalmazásokat tudjuk majd használni számítógépes telepítés és egyebek nélkül, egyszerűen csak megnyitva egy weboldalt. Persze, szuper, stb., de mégis, hiányolom ezeknél azt a pluszt, ami túllép azon az elemi örömön, hogy egyszerűen csak egy böngészőben futnak. Amikor már az x-edik ilyen terv előadását látom, akkor azért vannak gyanúim azzal, hogy már megint házszámot tévesztettem. Ilyenkor jól esik egy kis szkepszis (ugye, a magyarok...), vagy legalább a régi, hálózati zenei konferenciák idejéből eredő víziók, paradigmaváltó ötletek felvetése, mint hálózati kooperáció távoli zenészek között (Miriam Iorwerth), a hálózati akusztika, hiba kreatív felhasználása, az újabb és újabb live coding nyelvek felbukkanása stb. Apropó live coding, erről volt is egy kisebb vita, mármint hogy a nagy nyelvek mellett minek van szükség újabbakra: én amellett voltam, hogy mindenkinek legyen saját live coding nyelve, amit használhat az előadásaiban, mert ez épp olyan mint a házi pálinka/bor/sörkészítés esete: egyéni megközelítést és az alapokhoz való visszanyúlást igényel.

Egy másik nagy és számomra új terület a közösségi adatrendezés, szociális interakció. Itt a különféle alkalmazásokban a felhasználók preferenciáit elemző, rangsoroló algoritmus alakítja a további kínálatot, vagyis a rendszer egésze próbál igazodni pl. az eddig választott hangmintákhoz, és azok alapján ajánlani újabbakat (Jason Smith és kollégái: Combining Collaborative and Content Filtering in a Recommendation System for a Web-based DAW). Ezen a területen érezhető a hangszer-adoptációk és a netes hozzáállás összekapcsolása: talán ez is egy kurrens tendencia lesz majd, vagy pedig egyszerűen csak a közösségi oldalak adta trend (?) becsatornázása.

Próbáltam nem nagyon szkeptikus lenni ezekkel a területekkel kapcsolatban, de még engem is felülmúlt ebben Christoph Guttandin záró előadása, aki a webaudió esetét a webes technológiai ipar leginkább depresszív történeteként értékeli, nemcsak annak köszönhetően, hogy a szabvány kialakításában közreműködők nem értenek a hangokhoz, hanem amiatt is, mert eleve nonszensz, hogy folyamatosan változó rendszerek számára készítünk zenei nyelvet. És tényleg, valahol elég reménytelen az, hogy készítesz egy alkalmazást, ami úgy-ahogy szól a gépeden, de vajon hogy szól más gépén, böngészőjén? hogy fog szólni 1 év múlva? netán 2050-ben? Digitális efemerség, fennmaradás-látszat.

Az előadások hogyismondjam akadémikusságát az utolsó nap egészen könnyen felülírták a panelbeszélgetések, melyek között különösen az accessibility blokk fogott meg. Minden bizonnyal kötelező elem a világ eme felén ezen témakörök megjelentetése (volt sustainibility szekció is, igaz, más értelemben mint ahogy azt mi gondolnánk; és volt diversity workshop is), de mégis, ez volt az első olyan megnyilvánulás az eseményen, ami valós kérdéseket feszegetett és ezáltal mindenkiben felülírta eddigi problémáinak szűkös kereteit: hogyan tudják a látássérültek használni az audio alkalmazásokat és egyáltalán mindezt, amit mi, "látók", fejlesztgetünk? Ami a mi esetünkben felesleges pluszmunka lehet, mint pl. egy képleírás megadása a HTML kódban, az egy nem látó számára a navigáció alapja – csináljatok rendesen kommentált weboldalakat! visszhangzik Monica Ruud NTNU-diák (hangmérnök) kérése. Újra felmerült az ICAD konferenciákon agyontárgyalt, vakok számára készült audio-navigációs eszközök kérdésköre, és az, hogy vajon ezek a tapasztalat- és tudáshalmazok miért nem kerülnek át egyik közösségből a másikba? miért kellenek újabb kutatócsoportok, hogy webes alkalmazások vagy alkalmazásrétegek képződjenek olyan feladatok ellátására, melyeket már eleink 20+ évvel ezelőtt létrehoztak?

Amikor aztán elköszöntünk, fotózkodtunk, workshopoztunk (szerencsére hozzám is jött 3 résztvevő live kódolni), akkor jött el az, amire szerintem senki nem számított így ebben a formában, és ami annyira pozitívra fordította az egész mérleget, hogy akár még tíz dögunalmas paper prezentációt is elviseltem volna (inkább másnap) – ez volt az open mic, egy kis, belvárosi moziban, amire a felhívás néhány nappal korábban érkezett, azzal a céllal, hogy helyi, vendég- ill. távelőadókból véletlenszerűen kialakított 3-4fős improvizációkat szervezzenek. Hát ha csak ez a hét, egyenként húszperces performasz lett volna az egészben, már akkor megérte volna az utazás és az egyebek: amikor azt gondolod közben, hogy miért vártunk eddig? Rizsa helyett kötöttük volna össze hangkártyáinkat, aztán lássuk meg, nosza ki mit kezd a másikkal reálban? Mert mindenki tudott: olyan hangulatokat közelítettek egymáshoz az egymást nem ismerők, és olyan állapotokba kerültünk a szintén improvizatív videókíséret által, aminek aligha volt köze bármilyen hálózatisághoz: mindenki benne volt, részeként, itt.
Csak fotókat tudok mutatni, hátha átjön a hangulat:

Köszönöm az utazás megvalósításához nyújtott segítséget a PTE Utazó Nagykövet programjának, a konferencia részvételi díjának megúszásában a szponzorok Diversity programjának támogatását, a kinti szállásban pedig Labus Máté segítségét és isteni reggelijeit :).

A jobb minőségű fotók a konferencia twitter-csatornájáról származnak.

Ha az ember – mint az immáron harmadikként itt, a Faluságban, a széles közönségnek legelső alkalommal bemutatandó album szerzője is – szenvedelmes biológus, akkor saját egészségi állapotáról már apró testi jelekből is képes messzemenő és helytálló következtetéseket levonni. Lantos Gábor is, biológusként, mindent előre tudott és látott. Így télelőn, a 2007. évben, elkészítette a Kharón ladikján (Hangjátékok) című lemezét, ahol az előadók „állatok, patak, és mások”.

Ez az album a Faluságban korábban bemutatott Állathangok és Huszonhárom markóci madárkánon fémjelezte sorozatot megkoronázó harmadik, egyben utolsó darab. Most, a november elejei időszakban, ennek az albumnak a közzétételével fejezem be Lantos Gábor véglegesen lezárult zenei ténykedésének a bemutatását és ajánlom szeretettel a Kegyes Olvasó figyelmébe nemcsak a számok meghallgatását, de a lemez „szerkesztője” által írott kísérőszövegnek a figyelmes elolvasását is.

Kép: Erdődy Anita
Hang: Kovács Jónás

Erdődy Anita festőművész munkájának reprodukciójára valamelyik gépünk archívumában találtam: egykor ugyanis a PTE Művészeti Kar festőművész szakos hallgatóinak aukciójának anyagait tároltam, ahol az alkotó fenti munkája szintén árverezésre került. Személyesen nem ismerem az alkotót, ezért ha épp rábukkan erre a képre, remélem tetszeni fog neki Jónás hozzá írt darabja.

Bennem is kattogott tovább a Captain Fantastic-ügy, sokminden más mellett főleg amiatt, hogy igen, egy generáció vagyok azokkal, akiknek a Sweet child o' mine (youtube-n keresgélve nem is nehéz megtalálni a többieket, akiknek szintén olyan fontos az a hamvasztási jelenet - hát igen, mikor a gyermekeid azzal a dallal búcsúztatnak, ami az újjászületést követeli...) egy gyerekkori kedvenc dal, és akik különböző utakat jártak be egyén és környezete kérdésében, de mégis valahol a We are the world/Black hole sun/Baraka nyomvonalon. Szándékosan emlegetek zenei párhuzamokat, hiszen ezek mintázzák szerintem leginkább az elmúlt évtizedek gondolkodását: tömören összefoglalnak és határozottan befolyásolnak bennünket.

Ezen az egész bűvkörön kívül helyezkedik el a saját zeném. Nincs szöveg és más által rárakott plusz ideológia, és talán nem is lesz, miközben egynémely hang (kezdetben csak így hívom) elfelejtve, "konzervbe" téve egyszercsak muzsikává válik: először csak dúdolom, aztán újra és újra eljátszom, végül a többiek is ezt dúdolják vagy más módon látom viszont rajtuk a hatását. E ponton már nem is az enyém: az egyik dolog, hogy nem tudom már, hogyan készült eredetileg, a másik pedig, hogy azoké, akik tovább viszik a hangulatát. A hanglekvár tehát felnyílt, és tovább terjeszthető lesz.
Legutóbbi, Belső meló c. kiadványom legtöbb felvétele bejárta ezt a családon belüli tesztelési folyamatot, a többi pedig egészen új anyag. Aztán egyszercsak címet, történetet kaptak ezek a felvételek, mígnem összeálltak egységgé. Először egy Képeshang, majd egy videó jelent meg belőlük:

Aztán az album, borítóval, körítéssel, mint pl. ez a kép:

A fotó 2015. októberében készült, a tisztaszobában, ahol azóta már - meszelt falak között - lakunk.

Egy rövid szakasz a Belső meló történetéből:
"És így most bent szembe lehet nézni minden, eddig tili-tolizott gyengeségünkkel. Mert ráérek. Így haladok. Össze nem illő anyagokat békítek, hajszálvékony rétegenként közelítve őket. Egyiket, másikat, harmadikat. A dolgok lassan meghajolnak, összeolvadnak, összeforrnak, egymáson meghűlnek. Olyan belső folyamat, aminek csak elejét és végét érzékeljük, és mégis a mi munkánk ad neki energiát, hogy egyáltalán elindulhasson."

Az album itt hallgatható meg: http://diobel.periszkopradio.hu/spr16.html

Múlt vasárnap, épp egy hete reggel Ozorán játszottam, az Ambyss helyszínen. Szeretek hajnalban, reggel zenélni: valaki még alszik, valaki még ébren van, másvalaki már ébredez. Nos, nem épp egy altató volt, különösen a 3. része...
Egyébként ezek improvizációk, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a digitális semmiből indulok: csak a két szintetizátor, a keverő és az effektek állnak rendelkezésre üresen, szekvenciák és hangok előzetes beállítása nélkül.

Íme hát a hangfelvétel:

A hangfelvétel-bemutató egyben weboldal-debütálás is, ugyanis a dokumentumok az újdonsült - és még persze folyamatos kenegetés alatt álló Eszelős meszelős oldalon kaptak helyet.

Ebben a szép, esős, párás, vizes júliusban illő és üdvös, hogy megmutassam Nektek Lantos Gábor 2006 januárjában kiadott (eddig máshol nyilvánosan be nem mutatott) Állathangok című cédélemezét, ahol a korábban felvett állathangokat sorakoztatta fel, szerkesztette össze, majd rövid tudnivalókat fűzött azokhoz.
Tárgyilagosnak és ismeretterjesztésnek szánt, de költőire sikeredett munka.

A hangokat hallgatva és a jegyzeteket olvasva talán más is maga előtt látja a természet hangjainak állhatatos rögzítőjét, amint például a mindig párás, nedves, árnyékos, csúszós patakparton lapul mozdulatlanul - talán nem is először -, hangzsákmányát lesve (a szúnyogok, hangyák és bögölyök éhes seregének nagy örömére), és csendesen örvendezik, amikor az egyik odaérkező vaddisznó "beleszagol" a régóta beélesítve kezében tartott mikrofonba, hogy aztán elfusson a patakban.

Egy ideje elmaradt a zenei és technológiai rovat a Faluságon, ami annak a jele, hogy épp akörül folyik a munka (más esetben is tapasztalom az írásbeli kommunikáció polarizáló és ezáltal félreérthető hatását: valaki vagy sokat ír [magáról] vagy nem ír [másról vagy magáról], de aligha van olyan, aki a kettő közé pozicionálja magát, noha az ő szerepe a leginkább jelzésértékű az egészre nézve [bár a közösségi oldalakon a csendben lévők is épp továbbgörgetésükkel jeleznek {épp a sokat írók nem nagyon figyelnek erre}, azok, akik látnak, olvasnak, gondolkodnak, de nem reagálnak, nem kezdeményeznek; nagy élmény egy-egy csendben lévő közösségioldal-társsal olykor-olykor szóban, tipikusan az utcán találkozva megbeszélni egy virtuális kommentfolyamot vagy eseménysort]), ami most legalább egy kicsit befejeződött vagy irányt váltott azzal, hogy a múlt héten Madridban bemutattam a live coding konferencián az évek óta pátyolgatott Makkerónit.

A CineVivo természetes nyelvű vizuál-kódoló rendszer bemutatása

Kezdem onnan, hogy mi a live coding. Ez egy olyan, nemcsak elektronikus zenei, hanem akár egészen más művészeti ágra (koreográfia, vizualitás, költészet) is alkalmazható előadásmód, amelyben a végeredményt létrehozó szabályszerűségek a néző szeme láttára születnek, tipikusan számítógépes kód formájában. Így nem csak a produktumot hallja/látja/olvassa a közönség, de annak eredetét is, amennyiben azok számítógépen futó programokra írt utasítások. Más ez tehát, mint az improvizáció, amelyben a folyamat és a végeredmény alkotja az egészet: itt azt a forrást is láttatni óhajtjuk, amit csak mi látunk, és ezzel mintha jobban közvetítenénk azt, ami bennünk van (a rutin, a koncepció, ötleteink) és amúgy érzékszervileg közvetíthetetlen. Így, leírva már konkrétabban megfogalmazódik az, hogy nem értem, ez miért is jó. Nem a bennünk zajló folyamatot, hanem csak egy eggyel közelebbi réteget nyitunk meg a tisztelt publikum előtt, de attól még a kulcs nálunk marad; legfeljebb csak az érthetetlenség válik még nagyobbá, ha valami olyat alkotunk, ami elvárhatatlan azon dokumentumoktól, amelyeket közszemlére helyezünk.
Itt, Madridban is jópárszor volt ilyen érzésem. Ami egyébként pozitív elmozdulás, tekintve, hogy nem rajongtam eddig a (jó) live coding-ért, mert elnyújtott és vérszegély előadásokat láttam, a táncosabb verziójú algorave produkciók pedig a '90-es évek eleji happy rave partik és a még régebbi demoscene világ (mindkettő külön-külön amúgy fantasztikus közeg!) legkisebb közös osztójára utalták a zenei világot. Ezzel szemben viszont néhány hangperformansz világokat mozgatott meg a fülünk hallatára, és hiába bármilyen segédlet, akkor sem lett tiszta, hogy ennek kódja egyáltalán hogyan íródhatott meg, nemhogy a projektoron közvetítve, de úgy egyáltalán?

AlgoRave est

Szóval az a helyzet, hogy átértékelődni látszik egy-két dolog miatt a live coding-ról alkotott véleményem. Eddig úgy értelmeztem az egészet, mint ahogy az a lovasíjász, aki ólomsúlyt visel a derekán, csak hogy véletlenül se legyen könnyű dolga munka közben: a live coding-ot is úgy tekintettem, mint ami olyan mérvű akadályt állít a zenei előadás elé, hogy soha ne lehessen a zenélésből örömzenélés vagy zenehallgatásöröm (emlékezünk Thomass Mann Doktor Faustus-ára: >a zenének olyan nagy az istállómelege, hogy képtelenség lehűteni<), mert minden egyes apró zenei eseményért gondolkodni, tervezni, számolni kell. Valahogy még most is úgy tűnik, hogy inkább az interfész illetve az előadásmód dominál a kifejezés fölött, de mintha maga a kifejezés már egy, az alkotó által testreszabott "akadály" lenne. Ez voltaképpen akár stílusjegy is lehet.

Az ICLC vagyis a live coding közösség nemzetközi konferenciája néhány éve szerveződik (az elsőt 2015-ben látta vendégül a Leeds-i egyetem), és körülötte mára egy 100 fő körüli (inkább virtuálisan aktív) közösség áll, akik rendszeresen megmutatják egymásnak alkotói és programozói munkájuk, kutatásaik eredményeit. Már túl vagyunk az alapkérdéseken, de időnként azért felmerülnek az önlegitimáló, a terület egyedi sajátosságait újrakódoló viták: előadásmód, vizualitás megjelenése, melyik operációs rendszer az autentikus stb., ugyanakkor még vagy már nem foglalkozik a csoport esztétikai, zenei kérdésekkel. Talán jobb is (Danto óta jól tudjuk, milyen következményekkel járhat az önreflexió nárcisz-tükre...), és talán pont emiatt is - mert nem számít, hogy mi akadémikus és mi underground, mit kell ülve és csöndben figyelni, mit pedig sörrel a kézben - elég változatos művészeti megközelítésekkel találkozhatunk.
Mint pl. a fent már említett világmozgató performanszok között Renick Bell, vagy inkább a gameboy-punk vonalat képviselő, argentín Maia Koenig (RRayen) által kijelölt két véglet. A szervezőket láthatóan egy percig sem foglalkoztatta, hogy stilárisan vagy műfaj szerint a hagyományos elvárásokhoz igazítsák a programot, így találkozhattunk délutáni órákban a Medialab Prado előadótermében breakcore őrülettel, előadásokkal, machine learning workshoppal, és az esti "Algorave" helyszín sem volt épp kizárólag tánczenei, hanem elég vegyes és érdekes audio-vizuális performanszokat élhettünk meg, a fentiek mellett pl. a pécsi kötődési Kolmogorov Toolbox-ot is.

A Medialab Prado nappal...

Néhány dolgot kiemelnék (végülis ezzel kellett volna kezdenem) a programból, amit érdekesnek találtunk a Faluság szerkesztőségében. Azokra a területekre figyeltünk fel, amelyek a határterületeket, a textualitás újraértelmezését feszegetik. Pl. Kate Sichio - amúgy, őszintén nem túl árnyaltan kivitelezett, de ötletes - munkái a kódolás és a koreográfia között teremtenek átjárási kapcsolatokat (pl. ez), de nemcsak úgy, hogy mondjuk koreográfiát kódolunk valós időben, hanem úgy is, hogy bizonyos változók vagy függvények a táncos által kerülnek rögzítésre, végrehajtása, vagy az ő döntése alapján akár végre nem hajtásra. (Kate volt a szekcióm moderátora is, Judit haragszik is rá egy kicsit, mert szerinte 5 perccel kevesebbet engedett beszélni:)

... és a digitális homlokzat működésben éjjel (kép forrása)

A vizuálos live coding részleg is sok továbbgondolásra késztetett - közülük mindegyiket kiemelném: Charlie Roberts, a Gibber webes live coding környezet készítője egy generatív grafikai algoritmussal állt elő Marching.js néven (igazán üdítő, amikor az embert úgy-ahogy elhelyezed valamiféle skatulyába, és erre egy totál más dologgal rukkol elő), egy mexikói alkotóhármas egy olyan, CineVivo nevű rendszert mutatott be, amelyben parancsok helyett mondatokat kellett megfogalmazni (nyilván spanyolul) E/1-ben, és ezeket mintha a gép mutatná be. Harmadikként pedig Olivia Jack, egy san francisco-i ifjú hölgy, aki a Hydra nevű, szintén webes generatív vizuál rendszer készítője. Szeretem a vizuális-kreatív technológiai megoldásokat, mert a megközelítéseiket és könnyedségüket illő lenne átültetni a hang területére is.
Szóval összegzésként: ezt az egész impulzus-sort kellene most valahogy fejben és képzeletben utolérni és realizálva is behozni a következő hasonló alkalomig....

Hydrák

A kontextusról még nem esett szó, pedig igazán fontos. A Medialab Prado programjaiba évek óta belebukkanok, nemcsak különféle technológiai, csináld magad (DiY), de kultúrközvetítő, gyerekfoglalkozás, co-working iroda, kiállítótér és egyéb, ehhez hasonló és igen izgalmas asszociációkat ébresztő szakmai programok, de artist-in-residency öszöndíjak és egy fablab (nyitott barkácsműhely) gazdái is, mindezt ráadásul államilag fenntartott (mi ilyenben már nem reménykedünk) intézményként Madrid belvárosában, egy igazán nekik tervezett és a fentiek fényében méltán sikeres közegben. A szervezők szintén évek óta és láthatóan sikeresen művelik a live coding kultúrát a környéken, így alakulhatott át a konferencia egyben ünneppé azok számára, akik az utóbbi időben kapcsolódtak be ebbe a közegbe.

És még egy, el nem hanyagolható dolgot szeretnék megemlíteni: a spanyolok és a mediterrán lazaság összekapcsolása legalábbis az ICLC esetén téves - nem vagyunk késős típusok, de így is alig sikerült minden programra odaérni, merthogy pontosan kezdődtek, profin és figyelmesen előkészítve, átgondolva, az igényekhez és körülményekhez szabva.

Én amúgy egy webes hangoperációs rendszerről tartottam előadás (http://makker.hu/makkeroni/), aminek leírása itt található.

Végül pedig egy madridi Faluság: Judit felfedezte, hogy a Medialab épületéből kinézve mire látunk rá:

Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 2. rész

A múlt vasárnapi Huszonhárom markóci madárkánon folytatását fogadjátok szeretettel, kiegészítésképpen ajánlom: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89nekes_rig%C3%B3