Ha az ember – mint az immáron harmadikként itt, a Faluságban, a széles közönségnek legelső alkalommal bemutatandó album szerzője is – szenvedelmes biológus, akkor saját egészségi állapotáról már apró testi jelekből is képes messzemenő és helytálló következtetéseket levonni. Lantos Gábor is, biológusként, mindent előre tudott és látott. Így télelőn, a 2007. évben, elkészítette a Kharón ladikján (Hangjátékok) című lemezét, ahol az előadók „állatok, patak, és mások”.

Ez az album a Faluságban korábban bemutatott Állathangok és Huszonhárom markóci madárkánon fémjelezte sorozatot megkoronázó harmadik, egyben utolsó darab. Most, a november elejei időszakban, ennek az albumnak a közzétételével fejezem be Lantos Gábor véglegesen lezárult zenei ténykedésének a bemutatását és ajánlom szeretettel a Kegyes Olvasó figyelmébe nemcsak a számok meghallgatását, de a lemez „szerkesztője” által írott kísérőszövegnek a figyelmes elolvasását is.

Kép: Erdődy Anita
Hang: Kovács Jónás

Erdődy Anita festőművész munkájának reprodukciójára valamelyik gépünk archívumában találtam: egykor ugyanis a PTE Művészeti Kar festőművész szakos hallgatóinak aukciójának anyagait tároltam, ahol az alkotó fenti munkája szintén árverezésre került. Személyesen nem ismerem az alkotót, ezért ha épp rábukkan erre a képre, remélem tetszeni fog neki Jónás hozzá írt darabja.

Bennem is kattogott tovább a Captain Fantastic-ügy, sokminden más mellett főleg amiatt, hogy igen, egy generáció vagyok azokkal, akiknek a Sweet child o' mine (youtube-n keresgélve nem is nehéz megtalálni a többieket, akiknek szintén olyan fontos az a hamvasztási jelenet - hát igen, mikor a gyermekeid azzal a dallal búcsúztatnak, ami az újjászületést követeli...) egy gyerekkori kedvenc dal, és akik különböző utakat jártak be egyén és környezete kérdésében, de mégis valahol a We are the world/Black hole sun/Baraka nyomvonalon. Szándékosan emlegetek zenei párhuzamokat, hiszen ezek mintázzák szerintem leginkább az elmúlt évtizedek gondolkodását: tömören összefoglalnak és határozottan befolyásolnak bennünket.

Ezen az egész bűvkörön kívül helyezkedik el a saját zeném. Nincs szöveg és más által rárakott plusz ideológia, és talán nem is lesz, miközben egynémely hang (kezdetben csak így hívom) elfelejtve, "konzervbe" téve egyszercsak muzsikává válik: először csak dúdolom, aztán újra és újra eljátszom, végül a többiek is ezt dúdolják vagy más módon látom viszont rajtuk a hatását. E ponton már nem is az enyém: az egyik dolog, hogy nem tudom már, hogyan készült eredetileg, a másik pedig, hogy azoké, akik tovább viszik a hangulatát. A hanglekvár tehát felnyílt, és tovább terjeszthető lesz.
Legutóbbi, Belső meló c. kiadványom legtöbb felvétele bejárta ezt a családon belüli tesztelési folyamatot, a többi pedig egészen új anyag. Aztán egyszercsak címet, történetet kaptak ezek a felvételek, mígnem összeálltak egységgé. Először egy Képeshang, majd egy videó jelent meg belőlük:

Aztán az album, borítóval, körítéssel, mint pl. ez a kép:

A fotó 2015. októberében készült, a tisztaszobában, ahol azóta már - meszelt falak között - lakunk.

Egy rövid szakasz a Belső meló történetéből:
"És így most bent szembe lehet nézni minden, eddig tili-tolizott gyengeségünkkel. Mert ráérek. Így haladok. Össze nem illő anyagokat békítek, hajszálvékony rétegenként közelítve őket. Egyiket, másikat, harmadikat. A dolgok lassan meghajolnak, összeolvadnak, összeforrnak, egymáson meghűlnek. Olyan belső folyamat, aminek csak elejét és végét érzékeljük, és mégis a mi munkánk ad neki energiát, hogy egyáltalán elindulhasson."

Az album itt hallgatható meg: http://diobel.periszkopradio.hu/spr16.html

Múlt vasárnap, épp egy hete reggel Ozorán játszottam, az Ambyss helyszínen. Szeretek hajnalban, reggel zenélni: valaki még alszik, valaki még ébren van, másvalaki már ébredez. Nos, nem épp egy altató volt, különösen a 3. része...
Egyébként ezek improvizációk, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy a digitális semmiből indulok: csak a két szintetizátor, a keverő és az effektek állnak rendelkezésre üresen, szekvenciák és hangok előzetes beállítása nélkül.

Íme hát a hangfelvétel:

A hangfelvétel-bemutató egyben weboldal-debütálás is, ugyanis a dokumentumok az újdonsült - és még persze folyamatos kenegetés alatt álló Eszelős meszelős oldalon kaptak helyet.

Ebben a szép, esős, párás, vizes júliusban illő és üdvös, hogy megmutassam Nektek Lantos Gábor 2006 januárjában kiadott (eddig máshol nyilvánosan be nem mutatott) Állathangok című cédélemezét, ahol a korábban felvett állathangokat sorakoztatta fel, szerkesztette össze, majd rövid tudnivalókat fűzött azokhoz.
Tárgyilagosnak és ismeretterjesztésnek szánt, de költőire sikeredett munka.

A hangokat hallgatva és a jegyzeteket olvasva talán más is maga előtt látja a természet hangjainak állhatatos rögzítőjét, amint például a mindig párás, nedves, árnyékos, csúszós patakparton lapul mozdulatlanul - talán nem is először -, hangzsákmányát lesve (a szúnyogok, hangyák és bögölyök éhes seregének nagy örömére), és csendesen örvendezik, amikor az egyik odaérkező vaddisznó "beleszagol" a régóta beélesítve kezében tartott mikrofonba, hogy aztán elfusson a patakban.

Egy ideje elmaradt a zenei és technológiai rovat a Faluságon, ami annak a jele, hogy épp akörül folyik a munka (más esetben is tapasztalom az írásbeli kommunikáció polarizáló és ezáltal félreérthető hatását: valaki vagy sokat ír [magáról] vagy nem ír [másról vagy magáról], de aligha van olyan, aki a kettő közé pozicionálja magát, noha az ő szerepe a leginkább jelzésértékű az egészre nézve [bár a közösségi oldalakon a csendben lévők is épp továbbgörgetésükkel jeleznek {épp a sokat írók nem nagyon figyelnek erre}, azok, akik látnak, olvasnak, gondolkodnak, de nem reagálnak, nem kezdeményeznek; nagy élmény egy-egy csendben lévő közösségioldal-társsal olykor-olykor szóban, tipikusan az utcán találkozva megbeszélni egy virtuális kommentfolyamot vagy eseménysort]), ami most legalább egy kicsit befejeződött vagy irányt váltott azzal, hogy a múlt héten Madridban bemutattam a live coding konferencián az évek óta pátyolgatott Makkerónit.

A CineVivo természetes nyelvű vizuál-kódoló rendszer bemutatása

Kezdem onnan, hogy mi a live coding. Ez egy olyan, nemcsak elektronikus zenei, hanem akár egészen más művészeti ágra (koreográfia, vizualitás, költészet) is alkalmazható előadásmód, amelyben a végeredményt létrehozó szabályszerűségek a néző szeme láttára születnek, tipikusan számítógépes kód formájában. Így nem csak a produktumot hallja/látja/olvassa a közönség, de annak eredetét is, amennyiben azok számítógépen futó programokra írt utasítások. Más ez tehát, mint az improvizáció, amelyben a folyamat és a végeredmény alkotja az egészet: itt azt a forrást is láttatni óhajtjuk, amit csak mi látunk, és ezzel mintha jobban közvetítenénk azt, ami bennünk van (a rutin, a koncepció, ötleteink) és amúgy érzékszervileg közvetíthetetlen. Így, leírva már konkrétabban megfogalmazódik az, hogy nem értem, ez miért is jó. Nem a bennünk zajló folyamatot, hanem csak egy eggyel közelebbi réteget nyitunk meg a tisztelt publikum előtt, de attól még a kulcs nálunk marad; legfeljebb csak az érthetetlenség válik még nagyobbá, ha valami olyat alkotunk, ami elvárhatatlan azon dokumentumoktól, amelyeket közszemlére helyezünk.
Itt, Madridban is jópárszor volt ilyen érzésem. Ami egyébként pozitív elmozdulás, tekintve, hogy nem rajongtam eddig a (jó) live coding-ért, mert elnyújtott és vérszegély előadásokat láttam, a táncosabb verziójú algorave produkciók pedig a '90-es évek eleji happy rave partik és a még régebbi demoscene világ (mindkettő külön-külön amúgy fantasztikus közeg!) legkisebb közös osztójára utalták a zenei világot. Ezzel szemben viszont néhány hangperformansz világokat mozgatott meg a fülünk hallatára, és hiába bármilyen segédlet, akkor sem lett tiszta, hogy ennek kódja egyáltalán hogyan íródhatott meg, nemhogy a projektoron közvetítve, de úgy egyáltalán?

AlgoRave est

Szóval az a helyzet, hogy átértékelődni látszik egy-két dolog miatt a live coding-ról alkotott véleményem. Eddig úgy értelmeztem az egészet, mint ahogy az a lovasíjász, aki ólomsúlyt visel a derekán, csak hogy véletlenül se legyen könnyű dolga munka közben: a live coding-ot is úgy tekintettem, mint ami olyan mérvű akadályt állít a zenei előadás elé, hogy soha ne lehessen a zenélésből örömzenélés vagy zenehallgatásöröm (emlékezünk Thomass Mann Doktor Faustus-ára: >a zenének olyan nagy az istállómelege, hogy képtelenség lehűteni<), mert minden egyes apró zenei eseményért gondolkodni, tervezni, számolni kell. Valahogy még most is úgy tűnik, hogy inkább az interfész illetve az előadásmód dominál a kifejezés fölött, de mintha maga a kifejezés már egy, az alkotó által testreszabott "akadály" lenne. Ez voltaképpen akár stílusjegy is lehet.

Az ICLC vagyis a live coding közösség nemzetközi konferenciája néhány éve szerveződik (az elsőt 2015-ben látta vendégül a Leeds-i egyetem), és körülötte mára egy 100 fő körüli (inkább virtuálisan aktív) közösség áll, akik rendszeresen megmutatják egymásnak alkotói és programozói munkájuk, kutatásaik eredményeit. Már túl vagyunk az alapkérdéseken, de időnként azért felmerülnek az önlegitimáló, a terület egyedi sajátosságait újrakódoló viták: előadásmód, vizualitás megjelenése, melyik operációs rendszer az autentikus stb., ugyanakkor még vagy már nem foglalkozik a csoport esztétikai, zenei kérdésekkel. Talán jobb is (Danto óta jól tudjuk, milyen következményekkel járhat az önreflexió nárcisz-tükre...), és talán pont emiatt is - mert nem számít, hogy mi akadémikus és mi underground, mit kell ülve és csöndben figyelni, mit pedig sörrel a kézben - elég változatos művészeti megközelítésekkel találkozhatunk.
Mint pl. a fent már említett világmozgató performanszok között Renick Bell, vagy inkább a gameboy-punk vonalat képviselő, argentín Maia Koenig (RRayen) által kijelölt két véglet. A szervezőket láthatóan egy percig sem foglalkoztatta, hogy stilárisan vagy műfaj szerint a hagyományos elvárásokhoz igazítsák a programot, így találkozhattunk délutáni órákban a Medialab Prado előadótermében breakcore őrülettel, előadásokkal, machine learning workshoppal, és az esti "Algorave" helyszín sem volt épp kizárólag tánczenei, hanem elég vegyes és érdekes audio-vizuális performanszokat élhettünk meg, a fentiek mellett pl. a pécsi kötődési Kolmogorov Toolbox-ot is.

A Medialab Prado nappal...

Néhány dolgot kiemelnék (végülis ezzel kellett volna kezdenem) a programból, amit érdekesnek találtunk a Faluság szerkesztőségében. Azokra a területekre figyeltünk fel, amelyek a határterületeket, a textualitás újraértelmezését feszegetik. Pl. Kate Sichio - amúgy, őszintén nem túl árnyaltan kivitelezett, de ötletes - munkái a kódolás és a koreográfia között teremtenek átjárási kapcsolatokat (pl. ez), de nemcsak úgy, hogy mondjuk koreográfiát kódolunk valós időben, hanem úgy is, hogy bizonyos változók vagy függvények a táncos által kerülnek rögzítésre, végrehajtása, vagy az ő döntése alapján akár végre nem hajtásra. (Kate volt a szekcióm moderátora is, Judit haragszik is rá egy kicsit, mert szerinte 5 perccel kevesebbet engedett beszélni:)

... és a digitális homlokzat működésben éjjel (kép forrása)

A vizuálos live coding részleg is sok továbbgondolásra késztetett - közülük mindegyiket kiemelném: Charlie Roberts, a Gibber webes live coding környezet készítője egy generatív grafikai algoritmussal állt elő Marching.js néven (igazán üdítő, amikor az embert úgy-ahogy elhelyezed valamiféle skatulyába, és erre egy totál más dologgal rukkol elő), egy mexikói alkotóhármas egy olyan, CineVivo nevű rendszert mutatott be, amelyben parancsok helyett mondatokat kellett megfogalmazni (nyilván spanyolul) E/1-ben, és ezeket mintha a gép mutatná be. Harmadikként pedig Olivia Jack, egy san francisco-i ifjú hölgy, aki a Hydra nevű, szintén webes generatív vizuál rendszer készítője. Szeretem a vizuális-kreatív technológiai megoldásokat, mert a megközelítéseiket és könnyedségüket illő lenne átültetni a hang területére is.
Szóval összegzésként: ezt az egész impulzus-sort kellene most valahogy fejben és képzeletben utolérni és realizálva is behozni a következő hasonló alkalomig....

Hydrák

A kontextusról még nem esett szó, pedig igazán fontos. A Medialab Prado programjaiba évek óta belebukkanok, nemcsak különféle technológiai, csináld magad (DiY), de kultúrközvetítő, gyerekfoglalkozás, co-working iroda, kiállítótér és egyéb, ehhez hasonló és igen izgalmas asszociációkat ébresztő szakmai programok, de artist-in-residency öszöndíjak és egy fablab (nyitott barkácsműhely) gazdái is, mindezt ráadásul államilag fenntartott (mi ilyenben már nem reménykedünk) intézményként Madrid belvárosában, egy igazán nekik tervezett és a fentiek fényében méltán sikeres közegben. A szervezők szintén évek óta és láthatóan sikeresen művelik a live coding kultúrát a környéken, így alakulhatott át a konferencia egyben ünneppé azok számára, akik az utóbbi időben kapcsolódtak be ebbe a közegbe.

És még egy, el nem hanyagolható dolgot szeretnék megemlíteni: a spanyolok és a mediterrán lazaság összekapcsolása legalábbis az ICLC esetén téves - nem vagyunk késős típusok, de így is alig sikerült minden programra odaérni, merthogy pontosan kezdődtek, profin és figyelmesen előkészítve, átgondolva, az igényekhez és körülményekhez szabva.

Én amúgy egy webes hangoperációs rendszerről tartottam előadás (http://makker.hu/makkeroni/), aminek leírása itt található.

Végül pedig egy madridi Faluság: Judit felfedezte, hogy a Medialab épületéből kinézve mire látunk rá:

Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 2. rész

A múlt vasárnapi Huszonhárom markóci madárkánon folytatását fogadjátok szeretettel, kiegészítésképpen ajánlom: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89nekes_rig%C3%B3

Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 1. rész

Úgy adódott, hogy – Balázs Soundscape-ökológia című, pár hete a Faluságban megjelent cikke által indíttatva – Lantos Gábor Huszonhárom markóci madárkánon című, Markócon, 2007 januárjában megjelent, zenei művekből álló összeállításába a szélesebb közönség most, Lantos Gábor születésének 65. évfordulóján, és itt, a Faluságban kaphat legelőször betekintést – köszönettel az oldal szerkesztőjének, Juditnak.

Lantos Gábor már több mint tíz éve a – főműve címéül választott – kozmikus ösvényeken bandukol jellegzetes hosszú lépteivel, vállán kopott, zöld, vászon vadásztarisznyájával, benne tompán, ezüstösen csillogó kis felvevőszerkentyűjével, kezében féltett mikrofonjával, meg-megállva, hogy a természetnek a csendből felzengő, tünékeny, megismételhetetlen hangjait lélegzetvisszafojtva elkapja, lerögzítse az örökkévalóságnak.
Majd hazaballag könyvekkel és egyéb írott szóval tömött, rendkívül puritán dolgozószobájába és hosszú órákon át, étlen-szomjan, az időről tökéletesen megfeledkezve belemerül alkotómunkájába: a hangoknak az általa lefektetett szimmetriai rendszerek szerinti rendezgetésébe, újjákomponálásába.

Ez az összeállítása – mert több is van – elsősorban a szívének kedves pedagógiai, módszertani célzattal készült, a hallgató fülének kényeztetése harmóniába rendezett hangokkal most kevésbé állt törekvésének a középpontjában.
Olvassuk saját kísérőszövegét, hallgassuk zenéit:

Fel sem akarom sorolni, hogy mi minden veszett, veszik el az utóbbi hetekben. Ilyenkor annyira jó bármibe kapaszkodni, ami pozitív, ami most születik, amiben van remény... Ezért döntöttem úgy, hogy sokminden ellenében a Dallamaukcióról írok, hátha egyúttal egy kicsivel nagyobb nyilvánosságot adok ennek a remek kezdeményezésnek.

Az aukció Zámbori-Bíró Tamás vendégoktatónk ötlete, aki az őszi szemeszter során Márka- és üzletfejlesztés címmel tartott órát a PTE Művészeti Karán. Nagyon fontos ez a téma a művészhallgatók számára ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek az őket körülvevő üzleti világban, nemcsak amiatt, hogy ne essenek zavarba a "kereskedelem" szótól, hanem hogy akár kreatív szemlélettel tudjanak új kezdeményezéseket létre is hozni ezen a területen. A kurzuson elektronikus zenész, tervezőgrafikus és képzőművész hallgatók vettek részt, így lehetett és érdemes is volt egy olyan záróprojektben gondolkodni, amiben több típusú tevékenység egyaránt megjelenhet. Tamás már régóta dédelgette egy zenei árverés ötletét, ami végülis a féléves előkészület után szerdán megvalósult a Made in Pécs kávézóban.

A dallamaukció ugyanolyan, mint bármilyen más árverés, csak itt immateriális alkotásokat (10 mp körüli hangokat, töredékeket, loop-okat) lehet venni. Ezeket a szervezők elsősorban csengőhangnak szánták, és együtt is válogatták ki a csoport tagjai által készített darabokat. Az ilyen típusú munkák birtoklása érdekes kérdéseket vet fel: lehet-e egy adatcsomagból csak egy példány? Megoldható-e technikailag, hogy amint valamit másnak átadok, az nálam eltűnjön? Tekinthető ettől a mű azé, akinek a gépén, telefonján vagy email-fiókjában van?
Különféle próbálkozások eddig is megjelentek az adatcsomagba illesztett kódoktól a felhasználó lelkiismeretére apelláló licenszekig, melyek között jelen esetben egy szimbolikus gesztust látunk: az alkotás nyertese email-ben kapja meg a hangfile-t, és vele szintúgy egy emléklapot, amin megjelenik, hogy kitől-kinek, mikor.

Habár a rendezvény címe melodikus asszociációkat hordoz, a 19 alkotás elég szabadon kezelte a dallamot mint olyat: valahol a Touch kiadó 2002-es, extrém csengőhang-válogatása és a mostani elektronikus zenei irányzatok között félúton helyezkedtek el. Ahogy észrevettem, általában kelendőbbek voltak a "szókimondóbb", dögösebb hangzású dolgok (volt olyan dallam is, ami 15.000 ft-ért kelt el!), mint az inkább transzparensebb, cizelláltabb kísérletek.
Örülök neki, hogy e két pólus egyaránt és vegyesen képviseltette magát, és remélem, hogy ha lesz folytatás, akkor később is így marad, és nem pedig az eladható (kommersz) zene pejoratív folyamatát tapasztaljuk meg. Nyilván akkor is érdemes végigjárni ezeket a lépcsőfokokat, hogy megtapasztaljuk kicsiben a popzenében évtizedek alatt lezajlott jelenségeket, és talán ezzel kikerülhetőek legyenek az ott kialakult zsákutcák.
Elég fontos mindamellett épp a kortárs és kísérleti zene ilyen irányú találkozása a vásárlókkal: sokkal megfoghatóbbá, emberközelibbé vagy tulajdonképpen kortársabbá teszi az alkotó jelenléte, az aukció vezetőinek kommentárjai, a mecenatúra természetes újraéledésének igénye, a jótékony célú felajánlások és más, ismertebb együttesek (pl. Rokokó rozé) külön erre az alkalomra írt dal-felajánlásai.

Szeretném még kiemelni, hogy az esemény egyetemi projektként jött létre: Tamás minden döntést (helyszínválasztás, jótékony célú felajánlások címzettje stb.) a hallgatókkal együtt hozott és tett meg, óráról-órára átbeszélve az eddigi tapasztalatokat, terveket. Várjuk a folytatást!