Faluság

A legelső anyák napját a kiírtnál egy évvel tovább vártam: hiába a lépcsőzés, hiába a tonikivás, hiába a diszkrét anyai intés, hogy nosza, kifelé, Janka nagylányunk anyák napja után született csak meg.
Ezután már olyan hamar adatott meg, hogy újra és újra és újra anyává válhassak, hogy testem hol áradó, hol apadó változása egy folyamatosan tartó örömmámornak tűnt.
Azzal, hogy anya lehetek, hogy más és más gyereknek a más és más anyukája lehetek, mégis mindegyik konstellációban MI vagyunk, szóval azzal, hogy anya lehetek, azzal teljes is lehetek. Kiterjedtem, szétáradtam, négyszer annyi életet kaptam, mint nélkülük. Az ő történeteik az én történeteim is, az ő meséik színezik az én meséimet is.
Az én anyai tükreimet ők is visszatükrözik, nap mint nap meglátom önnön magam egy hajszálnyiját felnagyítva, megfinomítva, szelídítve, máshogyan egyénítve.
Balázzsal álmodtunk egy családot, ami itt lüktet, él, teljesedik, növekszik körülöttünk.
A mai nap egyrészt hála anyáinknak, hogy vagyunk, de őszintén a legnagyobb ünnep számomra ma mégis az, hogy én magam is anya vagyok.

"Anya, ezt a zenét felteheted, de reggel csak neked fogok egy sajátot játszani!"

(Kovács Jónás: Anyáknak)

A válasz lehet egyszerű: egy tökéletesen megszerkesztett és összehangolt rendszerben, ami a moháktól a hatalmas fákig óraműpontossággal működik. Ha viszont belemászunk a témába, utána olvasunk, akkor egy minden pici részletre aprólékosan odafigyelő, molekuláris szinten, biokémiailag bonyolult folyamat tárul elénk, ami megfelelő háttértudás nélkül nehezen kezelhető. Lehetne dobálózni olyan szavakkal, mint autotrófia, ozmózis, kapillaritás, asszimilátumok, respiráció, turgor, sztómák, kloroplasztisz, stb., de akkor senki nem olvasna tovább. Egyszerűen, érthetően is leírható folyamat - remélem -, mely maga a csoda.

Lucfenyő (Picea abies)

Növény = növekvő lény, mely egész élete során növekszik. Azért látjuk zöldnek a növényeket (leszámítva a különböző fény hullámhosszok visszaverődését és elnyelődését), mert a vékony, átlátszó bőrszövet alatt zöld színtestek vannak. Ezek alakja, mérete sejten belüli eloszlása nagyon változó (moszatoknál 1-2 db változatos alakú; fejlettebb növényeknél 0,5 millió/mm2, gömb vagy lencse alakú). Ezek a színtestek az egymással szemben álló, babszem alakú zárósejtekben vannak, melyek nyílásokat zárnak körbe (gázcserenyílás). Ezeken a nyílásokon keresztül párologtat és lélegzik a növény. A levegőből felveszi a széndioxidot, melyből napfény és a gyökereken keresztül felvett víz segítségével cukrot állít elő a zöld színtestekben (fotoszintézis), és ahol a számunkra létszükségletű oxigén „csak” melléktermék. Önállóan, önműködően építi fel sejtjeit, veszi fel és alakítja át a számára nélkülözhetetlen anyagokat, melyeket el is juttat minden egyes sejtjéhez, ezáltal jelentős szerepet vállalva az ásványi anyagok körforgásában.

Szeder (Rubus fruticosus)

Na jó, de mindezt hogyan? Hogy veszi fel és juttatja el például a levelekig a vizet?
Képzeljünk el egy nagyon vékony csőrendszert a növényben (szállítónyalábok), amiben felfelé és lefelé is folyamatosan megy az anyagáramlás. Ez a csőrendszer két részből áll, a farész veszi fel és szállítja felfelé a gyökerek segítségével felvett vizet és ásványi anyagokat, a háncsrész pedig a levelekből lefelé, visszafelé, akár egészen a raktározó gyökerekig, és minden más felhasználási területre elszállítja a fotoszintézis során átalakított cukrokat, szerves anyagokat. A víz részben a fotoszintézishez szükséges, részben pedig az ásványi anyagok szállító közege. A szárban levő szállítónyalábok a levélzetben levélerezet formájában folytatódnak. A farész a levél színe felé, a háncsrész a fonák felé helyezkedik el. A gyökérzet felveszi a vizet, a szállítónyalábokban eljut a levelek összes sejtjéig, ahonnan a sejtközötti járatokon keresztül már pára formájában a gázcserenyílások alatti kis légudvarokba kerül, innen pedig a légkörbe jut a nyílásokon át és elpárolog. Ez az elpárologtatott víz a levél teljes felületével megegyező szabad vízfelület párologtatásának a felét is elérheti. A párolgás mértékét nagyban befolyásolja a levél szerkezete, formája, a növény saját víztartalma, a levegő páratartalma és hőmérséklete, valamint a légmozgás. A növény viszont képes szabályozni a légrések méretét a babszem alakú zárósejtek nyitásával / csukásával, ezáltal képes csökkenteni az elpárologtatható víz mennyiségét.

Nemes babér (Laurus nobilis)

A víz állandóan mozgásban van a növényben, folyamatosan áramlik. A gyökérben levő nyomás tolja felfelé a vizet, de ez csak 1-2 méter magasra juttatná fel a szárban vagy törzsben. A levelekben végbemenő párolgás viszont egy szívóhatást is eredményez, így a víz a legmagasabb lombkoronába is feljut. Ehhez még egy kis segítséget ad harmadik tényezőként a víz molekuláinak az összetartó ereje, így egy tökéletesen működő vízszállító rendszer jön létre.

Olajfa (Olea europea)

Ahhoz, hogy a növény a fotoszintézis során a vízből fényenergia segítségével létrehozott cukrot felhasználhassa, neki is oxigénre van szüksége. A cukor lebontásakor energia szabadul fel, így olyan, mintha a létrejöttéhez szükséges napfény energiáját adná le, vagyis raktározza a fényenergiát. Ezt a felszabaduló energiát használja fel életműködéseihez. A cukor lebomlása, lassú elégetése a növény légzése, ami a fotoszintézis folyamatának a fordítottja. Napközben – a napsütés miatt – fotoszintetizálnak a növények, éjjel pedig a folyamat megfordul – fény hiányában -, és lélegeznek. A növények folyamatosan növekednek, tehát a fotoszintézis nagyobb mértékű, mint a légzés, és cukrot és egyéb anyagokat (keményítő, olajok, zsírok, fehérje) fel is halmoznak. A rothasztó gombák és baktériumok, valamint az állatok ezeket a raktározott anyagokat a növény elfogyasztásával alakítják vissza széndioxiddá és vízzé azáltal, hogy lélegeznek. Az eközben újra felszabaduló energiát ők is a saját életműködéseikhez használják fel. Így érnek körbe a megmozgatott anyagok, így lesz kerek a világ. Az egész növény részt vesz ebben a folyamatban. A gyökérzet a víz felvételéért, a szár a szilárdításért és szállításért felelős, a levelek fő feladata a fotoszintézis. A levelek törekednek a fény teljes kihasználására, úgy állnak egymáshoz képest, hogy a lehető legkevésbé takarják egymást, viszont a többi növénytől minél jobban elvegyék a fényt. A nagy levelek sok fényt képesek felvenni, viszont nagyobb a párologtatásuk is. A növények alkalmazkodnak az adott fényviszonyokhoz, amiben élnek, így beszélhetünk fénykedvelő (heliofil) és árnyékkedvelő (szkiofil) fajokról. A levélhez eljutó fény erőssége nagyban befolyásolja a fotoszintézis mértékét. Az árnyékkedvelők légzése gyenge, így aránylag kis megvilágítással is megélnek. A teljes napfény egy tizedét kitevő fényerősség körül már elérik fotoszintetikus teljesítményük csúcsát. A fénykedvelő növények viszont gyönge megvilágításban nem is tudnak megélni. Fotoszintézisük csúcspontját csak nagy fényerősség mellett érik el, így jól hasznosítják az erős fényt, és sok szerves anyagot tudnak előállítani.

Tulipánfa (Liriodendron tulipifera)

Ami viszont még érdekesebb, hogy egy növényen belül a levelek között is megfigyelhetünk különbségeket. Lehetnek rajta fény- és árnyékkedvelő levelek is. Szabadon álló fák esetében például a lombkorona belsejében árnyékkedvelő levelek vannak, felszínén viszont fénykedvelők. Tehát nem csak egy növény képes alkalmazkodni az adott fényviszonyokhoz, hanem adott növényen belül a levelek is.

Tölgylevelű hortenzia (Hydrangea quercifolia)

Folytathatnám mindezt a fotoszintézis különböző szakaszaival (fényszakasz, sötétszakasz), azok részletezésével (pl.: Calvin-ciklus, glükóz-termelődés), majd ezt követően a lebontó folyamatokban is elmerülhetnék az utolsó részletekig (pl.: glükóz lebontása, citromsav-ciklus, stb.), de ehhez egyrészt – ahogy azt a bejegyzés elején is írtam -, nagyobb háttértudás, a részletek jobb ismerete szükséges, másrészt nem hiszem, hogy valóban szükség lenne rá a folyamat alapvető megértéséhez.

Tűzeső (Heuchera 'Green Spice')

A növények működése, létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen anyagaiknak megszerzése és előállítása egy hihetetlenül összetett, gyönyörű folyamat, ami önmagában is érdemes a tanulmányozásra. Ha pedig még azt hozzáteszem, hogy nélkülük mi sem lennénk itt, akkor érthető, miért érdemelnek meg minden figyelmet és tiszteletet.

A fotoszintézis folyamata

A növény levelének szöveti felépítése

Iphiclides podalirius (Linnaeus, 1758), azaz kardfarkú pillangó

Reggel kiléptem az udvarra, mint mindig mostanában, ezeken a szép tavaszi napokon, örömmel, várakozással: milyenek ma a fények, a levegő? Süt-e a nap? Mit csinálnak a növények? Hogy töltötték az éjszakát? A virgonckodó macskák nem tettek-e kárt valamelyik cserépben, palántában az éjjel, nem rúgták-e szét valamelyik veteménysort? Kedves Olvasóm, ne gondolj ám valami nagy veteményesre! Az egész telek csupán százharminc négyzetméter! Ezen áll még a ház is, meg a letéglázott udvar. Hol maradna hely még veteményesnek is?! Mind hasonló méretű telkeket találsz itt, Pécsett, a Havihegy oldalában. Régen ez a rész egy Gáspár nevű pécsi püspök szőlleje volt, később pedig a Zsolnay család építtetett egyszoba-konyhás, aprótelkes házikókat a gyár munkásainak itt, a Havihegy lépcsősen kiképzett lejtőjén. A közelben ilyen neveket találunk, hogy Bosnyák utca, Zidina-környék, Cserző-köz. Zegzugos, keskeny, váratlanul meredek lépcsőkben folytatódó utcák, kicsiny, régi házak, ahol még a tapasztalt taxisok is nehezen találnak oda a címekre.

De, hogy szavamat el ne feledjem, igenis, van veteményes az apró udvarban! Úgy alig egy méterszer alig másfél méteres, az udvar legnaposabb szögletén. Van benne három tő paradicsom (már virágzik is az egyik), egy sor zsendülő zöldhagyma, egy sorocska petrezselyem, egy kicsi spenót, rézvirág, őszirózsa, egynyári mályva (épp kelőben), kék nőszirom virágban, petúnia (az a hagyományos, világos, jó illatú), rozmaring, kakukkfű, levendula, zsálya, citromfű… No, tehát, hogy szavamat el ne feledjem, kiléptem az udvarra, körülnézegettem, s látom ám, az udvar sarkában már szépen, frissen, üdén virágzik a bodza. Közelebb is mentem, hogy az illatát is érezzem, hát, mit látok!? Egy furcsa szerzetet, ahogy nyugodtan pihenget az egyik bodzavirágon! Lassan lengedeznek együtt, föl, alá, ahogy a reggeli szellő gyengéden emelgeti a bodzavirág sápadtas sárga tányérját. Színük majdhogynem összeolvad. Elő gyorsan a fényképezőgépet! De elég magasan van, távol is van, hogy lesz ebből makrófotó? Még jó, hogy kéznél (lábnál) van a fellépő! Fellépek, óvatosan közelítek, lélegezni is alig merek. Nyomom az exponálógombot – sötét! Lemerült! Épp most! Nincs mit tenni: lekászálódni, föl a töltőre a gépet és szomorkodni a kényszerűen elszalasztott pillanat miatt. Bele is fogtam a nap tennivalóiba, el is felejtkeztem a pillanatról, de később újra arra vitt az utam, és mit látok? A szerzet még mindig ugyanott, ugyanúgy! Kaptál még egy esélyt az élettől, mondom magamnak, ritka dolog! Eddigre a gép is gyűjtött már némi életet magába az őt tápláló energiából, így újra föllépek a föllépőre, sőt, még a kerítéspárkányra is, kihajolok, közelítek, lélegzetem visszafojtom… Az eredményét itt szemlélheted, kedves Olvasóm.

Kardfarkú pillangó a Havihegy oldalában

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kardoslepke

http://jasius.hu/lepidopterology/iphpod.html

A több évnyi gondos földregenerálás hatására (rosszak kaszálása, jók felmagozni hagyása, folyamatos tápanyag kijuttatása mulcsozás formájában) a korábban szántónak használt terület parcellás feltörése, amit idén tavasszal kezdtük meg, nem volt nehéz: a föld a jó füvek és a takarás hatására nem repedt, nem cserepesedett, puha és porhanyós volt, az ásó könnyen haladt a sorokban.
A gyerekekkel leveteményeztük ezt a gazdasági kertrészt: krumpli, bab, répa, cékla - tehát minden olyan, amit szeretünk és amiből mennyiséget szeretnék eltenni télire. A konyhakertnek értelmezett veteményes a virágok között a ház mellet működik: kiszaladok, berohanok és bedobom a levesbe elv alapján.
Már mindenünk szépen keledezik.... De a nagy örömben persze ott az üröm is: a tarack. Anival, Erzsivel (ezért is jó a falu: büntetlenül lehet a kertek alatt a véletlen találkozásnak örülve cseverészni) kimondtuk az ítéletet: ősellenség. Több évnyi aktív kertészkedés után is újra megdöbbentő az a szívósság, az a hihetetlen kitartás, az a felháborító túlélni tudás, ami a tarackot jellemzi. Elég egy pár centis a földben hagyott gyökérdarabka és a tarack máris virgoncan, mint zászlót lobogtatva egyszikű levelét bújik ki a földből. Kapa nem segít, mert akkor az ennivaló sínyli meg, úgyhogy marad a hosszú, keskeny pengéjű kés, amivel óvatosan kiforgatja az ember a föld rejtekéből és csak húzza és húzza, és közben csak arra tud gondolni, hogy még mindig jobb, mint a csalánirtás: se nem csíp, se nem büdös. A csalán nekem mégis gyógynövény. A tarack (nálam) erre a megtisztelő címre esélytelenül pályázik.

A pásztortáska is azt a kérdést feszegeti, hogy gyógynövény vagy pedig gyomnövény. Ez is, az is. Kinek ez, kinek az.
Szív alakú levelei kedvesek a női szívnek, ahogyan hatása a női testnek. Ilyentájt a legjobb szedni, főleg a délutáni napsütéses melegben.
Évek óta visszatérő kérdésem, hogy miért van az, hogy pl. a pásztortáska, vagy a közönséges galaj frissen nem készíthető el teának, mert csak zöld színű meleg vizet kapunk, ellenben, ha kiszárítjuk, ízes, hatóanyagokkal teli teát. Viszont a menták, a csalán vagy a levendula frissen is és szárítva is elkészíthetőek. A főzet és a forrázat problematika világos: a csipkebogyóból vagy a zsurlóból főzetet készítünk, mert egyszerűen több időre van szükség ahhoz, hogy a hatóanyagokat kinyerjük. De ez a friss kontra szárított verzió egyszerűen nem fér a fejembe: egyszer kell, hogy szárítással bezárjuk a növény hatóanyagainak kapillárisait, egyszer nem, egyszer meg teljesen mindegy. Ráadásul a tőlem szokásos vehemenciával végigpásztázva a szakirodalmat is úgy tűnik, hogy egyedül vagyok ezzel a kérdéssel, jaj.

Száradó pásztortáska

Száradó közönséges galaj

Szántóföldi száradás, mintha augusztus lenne....
Sivatagosodó mezőgazdászság (mezőgazdátlanság) kontra virágzó kiskertkultúrák: az amerikai amishok kertjei (amish garden) vagy az orosz dácsa-kertek (dacha garden). Középút?

A falu házai-kertjei felett a szántó (fényképezte: Kovács Janka)

Szíjácsszú-járatok egy elhalt szilfán

A mezei szil (ulmus campestre) magja mostanában érik. Talán ez az első termés nálunk az évben, no persze a gondozott kerteket reménytelenül elborító pitypang mellett (miért is kell őket gondozni?). A szil virágát nagyon nehéz felfedezni, talán nincs is (de van: az alábbi képen látszanak). Egyszercsak, amikor azt várnánk, hogy most már tényleg virágozni fog, mint a többi 'normális' előbbvirágzok-aztánkihajtok típusú gyümölcsfa (pl. barack), már ott is lesznek rajta a zöld lependékek: vékony, veseformájú hártyába csomagolt magocskák, amik aztán néhány nap alatt bebarnulnak, szétrepülnek mindenfelé, és azon kapod magad, hogy már csak a fű alatt látod őket. De nemcsak a magok beérése, hanem magának a fának terjedése, növekedése is gyors, és az ilyen jellegű (puha)fákkal ellentétben a slow-wood-okra hasonlító tömörsége, ereje, vagyis nevét adó szilajsága áll szemben. Igen, a mezei szil bizony szilaj egy lény: ha épp úgy döntenék, hogy kivágom, nos, hamar meggondolnám magam.
De nem döntök úgy.

A szilek sok helyről, még a környékbeli Szilágyról is eltűntek a '90-as évek végén taroló szilfavész miatt: telkeinken túlélt és vígan terjedő példányai így voltaképpen reliktumok: talán ezért is lettek 2016-ban az év fái. Ezért is ajánlom magjait azoknak, akik vetni szeretnének belőle (no nem kell túlértelmezni az ügyet: szórd el valahol), hogy küldjenek címet, és postázok belőle.

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.

A kicsi cinkék (hivatalos néven kék cinege) az odúban egyre hangosabbak - a szülők szinte már egész nap ki és be repkednek, hogy tartsák az iramot az éhesen követelőző fiókák etetésében.
Tegnap reggel Balázs készített hangfelvételt az odúhoz settenkedve - a csivitelésben jól hallatszik az odúból kibújó és tovareppenő felnőtt madár keltette hang is.

Én is sikeresen kihasználtam azt a ritka vacsora előtti rövid időszakot, amikor még senki sem kérdezi meg, hogy mit fogunk enni, hogy mikor eszünk (szinte mindig ugyanakkor), hogy mit terítsen, és még senki sem kezd el azon szócsatázni, hogy ki fürödjön elsőnek, másodiknak, vagy hogy fürödjön-e egyáltalán....

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Felkelt a nap, süt is, nem is,
Szél kíséri, s fellegek is.
Kis játékok mindenütt a fűben,
Kerékpárok fának döntve szépen.

Kik jártak itt, hová lettek,
Tán a föld nyelte el őket.
El sem mentek, föld sem nyelte őket,
Fa tetején vertek ők ma fészket.

Egyik ágon Ferkó trónol,
Másikon meg Jankó dalol.
Bölcs bagoly lett Pisze Ferkó,
Víg pacsirta Kormos Jankó.

Kopp-kopp, ki kopog?
Hupp-hupp mi hupog?
Eső csepeg fejükre,
Hegyen, völgyön mindenre.

Lemászva, hogy elbújjanak,
Menedéket nem találnak.
Ázik hajuk, ázik lábuk,
Csurom víz a kis ruhájuk.

Gyorsan jött és gyorsan ment,
Nap süt újra odafent.
Gondolkodik a két lurkó,
Kellene egy játék kuckó.

Az lenne a mi kis házunk,
Amiben nem ázunk-fázunk.
Hívhatunk majd vendégeket,
Kizárhatjuk a hideget.

Villámgyorsan elsietnek,
Mindenfélét összeszednek.
Ajtót ablakot és deszkát,
S megrakják a nagy talicskát.

Mind a ketten húzzák-vonják,
Erejüket nem sajnálják,
Odaérnek egy-kettőre,
Kezdődhet a munka végre.

Nekilátnak, s kezdenének,
Ha szerszámaik meglennének.
De a nagy lótás-futásban,
Bent maradtak a kamrában.

Nosza kerékpára pattannak,
S a kamráig meg sem állnak.
Fúró, fűrész és szekerce,
Mindnek ládában a helye.

Van szerszámuk faanyaguk,
Fűrészbakjuk, kislétrájuk.
Boltba kellene még menni,
Két nagy doboz szeget venni.

Jankó s Ferkó nekilát,
Válogatják a sok fát.
Ez a négy lesz a ház sarka,
Ezekből meg a padlója.

Leássák a négy oszlopot,
Szegelik a padlózatot.
A négy fala is felépül,
Ajtó, ablak helyre kerül.

Mielőtt még ácsolnának,
Kosárkából uzsonnáznak.
Vajas kenyér, körte, s alma,
Málnaszörp, s egy üveg tea.

Teli pocak, vidám arcok,
Munkához látnak az ácsok.
Lapolják és fűrészelik,
Faragják és megszegelik.

Néhány szög és négy-öt pala,
Aztán jöhet a csatorna.
Eshet zápor, jöhet hideg,
Van kuckójuk, fedett, meleg.

Elégedett a két lurkó,
Elkészült a játék kuckó.
Gólya száll a háztetőre,
Piros csőrrel, kelepelve.

Talán épp azt kelepeli,
Ideje már lepihenni.
Leülnének, de hát hogyan,
Nincs még bútor a kuckóban.

Van még deszkánk,
Van még szegünk.
Nemsokára elkészülünk.
Akkor aztán pihenhetünk.

Szellő járja, legyezi a tájat,
Két leányka csodálja a házat.
Honnan jött ez, kinőtt tán a földből,
Menjünk Panna, nézzük meg belülről.

Szép jó napot kedves lakók,
Mi lennénk a látogatók.
Nagy az öröm mikor látják,
Hogy a házat kik is lakják.

Tessékelik beljebb őket,
A váratlan vendégeket.
Barátságos, mondja Panna,
Biztonságos, szól most Anna.

Tartsatok hát velünk ti is,
Mi a miénk, tiétek is.
Akad még egynéhány falat,
Kipakolják a kosarat.

Vacsoráznak, beszélgetnek,
Rendet raknak, haza mennek.
Hazafelé megígérik,
Ezt a kuckót együtt védik.

Nincsen zárja,
Nincs lakatja.
Tárva-nyitva az ajtaja,
Ki arra jár megláthatja.